Czakót is jó volt ülepen rúgni. Rögtön nagyot perdült, felcsillant a szeme, és nekem rohant, vagy csak jelezte, hogy visszaadja a rúgást, s helyette mellém szegődött mesélni; tücsköt-bogarat, ismeretlen szereplők érdektelen eseteit, mindig új részletekkel bővítve a már hallott történeteket. Tóth Tiborral és Zámencsik Bélával viszont rosszul jártam. Elkedvetlenítettek az egésztől, Zámencsiket egyszer elgáncsoltam, s olyan undorító volt, ahogy teljesen elhagyta magát, és gyáva alattomossággal pislogott fel rám, hogy nevetni sem lehetett rajta. Felsegítettem. Szürke arccal elfordult tőlem. Utáltam az érintését is.
Colaltót nem kellett ülepen rúgni, amúgy is élénk és barátságos volt mindig. Szeredyt pedig sokáig nem mertem. Egyszer aztán, amikor a két ágy között meglökött egy kicsit a térdével, hogy siettessen, megfordultam, és visszaadtam neki a rúgást. Fél kézzel lenyomott az ágyamra. Amilyen hosszú voltam, úgy estem hanyatt, már csak a meglepetéstől is, mert sejtelmem sem volt, hogy ilyen bivalyerős fiú. Rátérdelt a karomra, és csúnyán meggyötörhette volna a karizmaimat, ha gyúrni kezdi a térdével, ami szinte jogos volt az efféle két vállra fektetésnél, de elengedett. Nem nevetett, csak otthagyott; elfordult dühös pofával.
Egyébként se Szabó Gerzson, se más nem vette tudomásul vidáman férfias próbálkozásaimat, és soha többé nem méltányoltak úgy, mint amikor Medvét először ülepen rúgtam. Le is lohadt a kedvem, azaz helyesebben, ezek az amúgy is nagyon ritka pillanataim, ezek a nehezen összegyűjtött lendületű, gyér nekibuzdulásaim kezdtek visszaolvadni a kopár nyomorúság mindennapos tengerébe. Orbánt ülepen rúgtam a lépcsőn; nem volt benne semmi örömöm, de hát nála nem is számítottam rá. A nagyobbik Laczkovicsot egyszer később nem mertem, mert rosszkedvű volt. Colaltót nem lett volna érdemes. Medvét megtaszítottam a térdemmel az árnyékszék ajtajában; rám nézett közönyösen, hogy ej, menjek a fenébe; megbántam. Amikor pedig először volt rajtunk a rendes csukaszürke zubbony, s a délutáni kivonulás után a tanteremben az indigókék alkonyatban utána mentem Medvének, hogy faron billentsem, a mozdulatom már sem vidám nem volt, sem férfias. Gyerekes volt és keserű; s legfeljebb megszokott. Medve sokkal többet értett belőle, mint hittem volna. Majdnem bocsánatkérő félmosollyal nézett vissza rám, ahogy gyűlölködve rámordultam:
— Te! M! Sz!
Ottlik Géza: Iskola a határon, Magvető, 2007, 207–209.