Lopott pillantást vetek a képre:
háttal állsz a lencsének, karod széttárod,
mint egy női krisztus a levegő keresztjén.
Pocsolyák pompáznak a nyári verőfényben.
Az özönvízre gondolok.
Ha téged bízna meg az Isten bárkaépítéssel,
mi keresnivalóm lehetne
kihullott hajszálaid között.
Ne haragudj,
nehezen tudom megbocsátani,
hogy visszahallhattam:
legszívesebben kidobnál az ablakon.
Bántott, ha szóltam hozzád.
Mondtam, hogy félek tőled,
megrémített tekinteted,
mégis vonzott a csönded.
Az a sokatmondó zárkózottság,
amit nem tudtam eltanulni.
Amiatt tört rám a beszédkényszer,
a semmitmondás szégyene.
Egyetlenegyszer jutottál odáig,
hogy visszakérdezz,
mintha pár-beszédben lennénk.
Minden közeledésem magába fulladt.