Maszat van az ablaküvegen és
idegenfejbőr-szagú a fűtött levegő.
Szeretném az öklöm oldalával ledörzsölni,
ne zavarja a kilátást,
de nem teszem — nem tudni, ki ülhetett itt előttem.
Csak azt, hogy rádőlt a napnyugtára.
Elfoglalta a kedvenc helyemet:
jobb oldalt, hogy lássam a semmit, mert most például sötét van, éjjel,
de errefelé nem bántanak a szembejövők fényszórói.
Hátulról a harmadik — nincs széles, fekete műanyagillesztés az üveglapok között,
így látom a semmit, de ez már elvi kérdés.
A buszon ez az egyetlen szék, ami előtt le van szakadva a lábtartó.
Nem a Koszoshajú rongálta meg,
ez már régóta magatehetetlenül hintázik,
ahogy az aszfaltfoltozások fölé ér.
Kényelem, az nincs,
biztonsági öv viszont van.
Használt zsebkendőbe rejtem a foltot,
és elteszem az egy óra ötven percnyi alvás bizonyítékát
emlékeztetőül magamnak, hogy osztozkodom
a kedvenc helyemen.