Nem tudta, vajon mi ütött belé, hogy képes volt elmenni egy ilyen helyre. Egy kisfiút elütött egy rendőr, és egy búcsúztatót szerveztek jótékonysági céllal a Szögesdrótban, a város elég riasztó környékén lévő motoroskocsmában. Ruth elment, vett egy sört, és bedobott harminc dollárt egy üres akváriumba, hogy hozzájáruljon a temetés kötségeihez. A hely hangos volt és zsúfolt; egy tamalét nyújtottak át neki egy tányéron. Valaki hozott egy pónit, és kint a halott kisfiú barátai lovagolhattak rajta. Bár nem beszélgetett senkivel, megtudta, hogy a fiút Hectornak hívták, és hogy az apja beperelte a seriffhivatalt.
Rendben, gondolta Ruth.
De úgy tűnt, Hector halála valójában a saját hibája volt. Ő rohant ki az útra, szembe a fénnyel. Az ő hibája, szembe a fénnyel — jelentéktelen részletek. Ruth elmondhatta volna Hector apjának, hogy a perrel nem fog elégtételt venni, de aztán nem ment vissza a Szögesdrótba, hogy megkeresse a férfit és közölje a véleményét. Kemény egy hely volt. A bárban tett látogatása volt Ruth egyik utolsó útja, de ezt a nő akkor persze még nem tudta. Nem volt könnyű odatalálnia. Minél közelebb ért hozzá, annál sűrűbben kellett útbaigazítást kérnie. Az emberek azt hitték, hogy egy másik helyet keres, így nem szolgáltak akkora segítséggel, mint tehették volna.
Ruth egyik barátja sem tudott a nő kis kirándulásáról a kissrác búcsúztatójára, amely — emlékeztette magát — sokkal inkább volt jótékonysági rendezvény, mint búcsúztató. Elment, hogy részvétet nyilvánítson, de az, hogy miért csak harminc dollárt adományozott, rejtély maradt. Talán épp csak ennyi volt a pénztárcájában — valahogy mintha mindig csak ennyi lett volna nála. Senki sem beszélt a fiúról, és egyetlen képet sem tettek ki róla, még annak a silány minőségű fotónak a másolatát sem, amelyik az újságban jelent meg: láthatóan egy csoportképből vágták ki, a fiú kis arcára egy indokolatlanul nagy cowboykalap árnyéka vetült, ráadásul a fotó homályos is volt.
A véletlen műve lehetett, hogy nem sokkal később egy új gyerek jelent meg a környéken. Egy orvos kislánya volt, aki nem messze, egy padlizsánszínűre festett házban lakott. A házat régebben nem lehetett látni Ruth verandájáról — vagy onnan, amit ő verandának hívott —, de az orvos kivágatott egy sor nyárfát, hogy napelemeket szereltethessen fel, így azóta Ruth rálátott a közelben terpeszkedő birtok egy darabkájára. A fák kivágása egy kisebb vitát indított el, de az orvos támogatói azzal érveltek, hogy azok amúgy is a végüket járták, és amilyen kiéhezettek és téveszmések voltak, akár még veszélyesek is lehettek. Ruth szerint a bolondok az emlékekről beszéltek — a fák emlékeiről, amelyeket egy olyan forrásról őriztek, amely mára kiszáradt.
Ruth és a kislány még sosem üdvözölték egymást. Azaz, pontosabban most sem.
Forró nap volt, mint az összes többi; Ruth a verandán ült, és tonhalas szendvicset evett. Ritkán evett tonhalas szendvicset, ugyanis kellemetlen fizikai élménynek tartotta. Néhány falat után úgy érezte, mintha szívrohama lenne. Szorított a mellkasa, a nyelőcsöve összeszűkült, nem tudott nyelni, és nyomasztó érzés fogta el. Olyan volt, mintha az óceánok pompás, vitéz óriása borzalommal telve emelkedett volna ki a vizekből, tiltakozva az ellen, amit vele tettek, és azt magyarázva, miért is nem szabadna ezt tenniük…
Ruth otthagyta a szendvicset, és nagyokat lélegzett, majd aprókat, hogy visszaállítsa a rendet dübörgő mellkasában. A kislány ünnepélyes tekintettel figyelte. Ruth azt gondolta, azért jött, hogy engedélyt kérjen tőle, hadd játsszon a háza mögött lévő szurdoknál, mely a nő szerint nem volt több, mint vonzó kellemetlenség, bár valójában nem volt benne semmi vonzó. Igazából inkább volt szakadék, sötét kuriózum, mint szurdok. De a gyerek nem kért engedélyt, amit Ruth nem is adott volna meg.
Ehelyett azt mondta:
— Szeretném lerajzolni plein air-technikával.
— Nem, köszönöm — válaszolta Ruth.
— Vannak kutyái?
— Igen, vannak.
— Megnézhetem őket?
— Nem — felelte Ruth.
— Régebben voltak kutyáim. Hogy meggyőzzem, megmutathatom néhány korábbi rajzomat.
Nem volt túl megnyerő gyerek, bár szellemi sérültnek vagy torznak sem tűnt. De valahogy olyan volt, mint egy törpe, és hatalmas hátizsákja miatt még inkább kicsinek látszott. Néhány rajzlapot bányászott elő a rózsaszín, eléggé büdös alkalmatosságból.
— Ezek egyáltalán nem jók! — kiáltott fel Ruth rendkívül csalódottan.
— Csak most kezdtem — válaszolta a gyerek — Bátorításra lenne szükségem.
— Attól félek, tőlem nem fogsz kapni — mondta Ruth.
— Szokott vért adni?
— Hogy érted?
— Adott már vért?
— Nem — felelte Ruth.
— Pedig adhatna. Csak a népesség harmincnyolc százaléka alkalmas arra, hogy vért adjon, és ebből csak nyolc százalék ad. Pedig mindig nagy szükség van vérre; egyre nagyobb.
— Lehet, hogy nem lennék alkalmas rá.
— Szerintem igen. Biztosan alkalmas.
— Öreg vagyok már. Nekem is szükségem van a véremre.
Tényleg erről beszélgettek az orvos házánál? A vérről? Meg a nevetséges napelemek hatékonyságáról?
Ruthnak nem volt gyereke, de barátja annál több. Legalábbis úgy gondolta, sok barátja van. Egészen megfeleltek az elvárásainak, de néha nem ütötték meg a mércét. Ma valószínűleg kevesebb barátot tudott volna összeszámolni, mint egy évvel ezelőtt.
Ami a gyerekeket illeti, bár nem nagyon értett hozzájuk, ez a lány nem volt épp egyszerű eset. Azon gondolkozott, vajon találkozott-e valaha a kis Hectorral, de gyorsan elvetette ennek lehetőségét. Más-más körben mozogtak, két külön világban éltek, az orvos lánya és a bűnöző fia — Hector apjának bűnlajstroma tekintélyes méreteket öltött, pedig mostanában nem volt túl aktív.
Azt a hátizsákot muszáj volt kimosni és alaposan kiszellőztetni.
— Szeretnél játszani a régi ékszereimmel? — vetette fel Ruth, önmagát is meglepve a kérdéssel.
— Miért is ne? — vonta meg a vállát a kislány.
— Most menj szépen haza, és amikor néhány hónap múlva visszajössz, adok neked pár ékszert.
— Holnap visszajövök.
— Az túl korai! — tiltakozott Ruth — De jól van. Legyen holnapután. A lényeg, hogy most menj.
Ruth visszatért az otthonába, és végignézte, amint a gyerek elcammog a padlizsánlila házig, melynek egy darabkájára sajnálatos módon rálátott. A hátizsákja szinte teljesen kitakarta. Jó nehéz lehet, gondolta Ruth, vagy valami hasonlót.
Amikor a gyerek ismét megjelent, Ruth a verandán állt, és a jobb kezét bámulta különösebb érdeklődés nélkül. Azt a kezet, amely nemrég végzett egy részvétteljes levél megírásával: a levél az autószerelője özvegyének szólt. A szerelő általában nem foglalkozott Toyotákkal, de Ruthszal kivételt tett, és bár elég közömbösen és lenézően vette kezelésbe a kocsit, a lényeg, hogy működött, és nem is került olyan sokba a javítás. Sorra haltak meg az emberek Ruth körül. A halál gyorsított a tempón. Két költő, akiket nem ismert, de előszeretettel olvasott, ugyanazon a napon halt meg. A pedikűröse is elhunyt; és Ruth el sem tudta képzelni, mit tehetne ítéletmentes szolgáltatása nélkül. Oyan könnyű elhagyni magunkat.
— Gondolom, az ékszerekért jöttél — mondta Ruth.
— Már el is feledkeztem róluk, de rendben.
Ruth nemrég már átnézte az ékszereit, de ismét rácsodálkozott, milyen sok van belőlük. A legtöbbjükről nem is tudta volna megmondani, honnan származnak.
— Származás — ismételte meg a lány. — Érdekes szó. Mit jelent?
A nőnek fel sem tűnt, hogy hangosan gondolkodik, bár nem indokolta semmi, hogy ne így tegyen, hiszen a kifejezés teljesen ártalmatlan volt.
A kislány sápadtabbnak és véznábbnak látszott, mint ahogyan Ruth emlékezett. Nem csodálkozott volna, ha a rózsaszín hátizsák többet nyom nála.
— Muszáj magaddal cipelned azt a táskát? — kérdezte — Édesanyád sosem mossa ki? Az orvos?
Ruth úgy vette észre, hogy a kérdés, amit feltett, pusztán költői.
— Hozd ide, pakolj ki belőle, és kisuvickolom egy kis szappannal.
A gondolat, hogy az ékszerei egy része (az összeset nem állt szándékában odaadni a kislánynak) ebben a büdös zsákban végzi, tettekre sarkallta. Ezen kívül kíváncsi volt, mi lehet a hatalmas táskában.
A kislány felszökkent a lépcsőn, kikapcsolta a csatokat, és elkezdte kicipzározni a hátizsák számtalan zsebét. Ez jó ideig eltartott.
Nem volt benne semmi. Üres volt.
Ruth úgy határozott, mégsem óhajtja megoldani a problémát egy kis szappannal. Jó ez így is. Mindegy. Néha megpróbálsz rendbehozni valamit, és csak még jobban elrontod. Vagy másképp rontod el.
— Még a rajzaid sincsenek benne. Mi történt a rajzaiddal?
— Rájöttem, hogy nem ez a legjobb módszer. Egy tízes skálán mennyire érzed most magad kellemetlenül? Az egy a legkellemesebb vagy a legkevésbé kellemetlen, persze.
— Kellemesen érzem magam, köszönöm — felelte Ruth.
— Én olyan hat körül.
— Őszintén szólva én is.
Egyikük sem akart bővebben értekezni erről.
Gyenge fuvallat támadt. Ruthnak ismerős volt ez a szellő, és mindig hálás volt, amikor megjelent. A veranda valahogy nyomasztó hangulatot árasztott — nem ártott volna neki egy újrafestés. A padló egyes részein teljesen elrohadt a fa; ezekre nem szabadott rálépni.
— Megnézhetem a kutyáit?
— Ma nem — felelte Ruth.
— Aquinói Szent Tamás azt mondta, hogy emberek és állatok között nem létezik barátság.
— Ez butaság. Sosem hallottam még ekkora képtelenséget.
— Mégis mit képzelt, nem igaz? — a gyerek megint csak a hátizsákjában kotorászott — Ha meghaltál, senkinek sem szabadna elolvasnia a műveidet.
— Hát, ezt azért nem mondanám — válaszolta a nő.
— Vannak testvéreim, tudja. Egy egész csomó.
— Tényleg? Nem tudtam. Vagyis nem láttam őket.
— Csak engem.
— Tessék?
— Csak engem látott.
— Igen — felelte Ruth.
Eldöntötte, hogy elsétál az orvos házához. Jól megnézi magának. Felderíti ezt az ügyet. A végére jár. Felöltözött, ahogyan tudott; nehezen lehetett kiigazodni az időjáráson, így nem volt könnyű feladat. Először forró volt és száraz, majd olyan párássá vált, hogy alig kapott levegőt. Egy szoknyára, egy blúzra és egy pulóverre esett a választása. A szekrénye tele volt olyan ruhákkal, amelyeket már évek óta nem vett fel. Előkotort egy pár cipőt, amelyen bársonyos penészréteg pompázott. Eldöntötte, hogy még egyszer utoljára felveszi, aztán kidobja.
Evett egy tál gabonapelyhet. A tej savanyú volt. A hűtő néha büszkén frissen és ropogósan tartotta, ami belekerült, máskor azonban láthatóan nem nagyon érdekelte az egész.
Óvatosan indult útnak. Az út nagyon csúszós volt, szinte nyálkás, így lassan tipegett a padlizsánlila ház felé. A napelemek ott feküdtek a földön, könyörtelenül, hallgatagon. A ház csendes volt, és Ruth épp olyannak látta, mint bármikor máskor. Eddig még sosem nézte meg úgy igazán, de az alapos vizsgálódás sem hozott sok újat. Kellemetlen színétől, illetve a déli oldalán álló, lehangoló látványt nyújtó fatuskók sorától eltekintve nem volt benne semmi különleges. A kislány nem jelent meg, és „csomó” testvérének egyike sem — nem mintha Ruth meglepődött volna, ha egy megbízható forrás közli vele, nem is léteznek. A kislány előszeretettel színezte ki az igazságot, és a tudása kétségtelenül nagyon is hézagos volt.
Megpróbált visszaemlékezni, milyen volt ő ennyi idősen. Eszébe jutott egy tél, amikor a Csirkehegyről csúszott le egy darab kartonpapíron. Senkinek sem volt igazi talpas szánkója, mindenki kartonpapírt használt. Azért hívták Csirkehegynek, mert az útnál végződött. Nagyon oda kellett figyelned, ha át akartál érni a túloldalra. Ő sokkal nagyobb darab gyerek volt, mint ez a lány; és nem is ilyen humortalan és követelőző. Bár a kislány ezidáig csak az idejéből követelt magának, ami nem volt nagy dolog — vagy épp az volt minden; attól függ, honnan nézzük.
Csirkehegy, Csirkehegy, micsoda hely! Az egész világ! Érezte hideg magjának tisztaságát, és látta a sima jég csillogását. A szánkója doboz korában négyliteres juharszirupos üvegek szállítására szolgált. Nagyon erős volt — a legjobb, leggyorsabb szánkó Csirkehegyen…
A gyerekek nevetése és sikítozása elhalt, ő pedig ott találta magát sután álldogálva az orvos ajtaja előtt. A ház az élet legkisebb jelét sem mutatta. Sarkon fordult, és visszaindult saját elhanyagolt otthona felé. Tisztán látta a helyzetet: a házat rendbe kell hozni egy kicsit. De hát öt kutyája volt — ők pedig rendesen leamortizálták az udvart. Ha ennél több állata lett volna, biztosan magára vonja a hatóság figyelmét. „Tartsd távol a hatóságokat, amíg csak tudod” — ez volt a jelmondata. Megállt a lépcsőn, és lerúgta mocskos cipőjét. Kinyitotta az ajtót azt remélve, hogy a kutyák nem döntik le a lábáról hazatérése felett érzett lelkesedésükben. Nem voltak tisztában a méretükkel, és mindig nagyon megörültek, ha látták.
De a kutyák nem jöttek elő. Eltűntek, mintha sosem lettek volna, a táljukkal és fekhelyükkel együtt. Ez utóbbi, azaz hogy a tárgyaikat sem találta, reménnyel töltötte el, hogy eltűnésükben erőszak nem játszott szerepet.
Ruth szíve érthetően összetört. Imádta a kutyáit. Ha ilyesmi megtörténhet, bármi megtörténhet. Akár még azt is gondolhatta volna bárki, hogy nem egyszerre volt ennyi kutyája, hanem egymás után — végül is az ő korában nem könnyű öt ebbel bánni, pláne ha nagy állatokról van szó. De ez elég kegyetlen gondolat, és a helyzeten sem segít.
Nem élhetsz olyan életet, amely többé már nem a tiéd.
Ez nem csak Ruthra volt igaz, hiszen bizonyára rengetegen érzik úgy, hogy már nincsenek jelen a saját életükben — mintha a könnyeik is más szeméből folynának.
Aggódott, hogy a kislány megint látni akarja majd a kutyáit, mint mindig, de ezúttal nem így történt. Persze most is mondhatta volna, hogy „nem” vagy „nem ma”, de az nem ugyanaz.
— Az egyik iskolatársam meghalt — jelentette be a kislány. — Ugyanabba az évfolyamba járt, mint én.
— És az hányadik? — kérdezte Ruth, bár érezte, hogy ez most nem annyira fontos.
Mivel alig használta, a hangja erőtlenné vált. Az is lehet, hogy a gyermek látogatásainak híján teljesen elveszítette volna, ezekre a vizitekre pedig egyre kevésbé számíthatott. A kapcsolatuk erősen hullámzott, Ruth érezte.
— Második. A rák egy ritka fajtája volt neki. Azt mondták, még sosem láttak ilyen rákot, amelyik így viselkedett volna.
— Ó, hát mindig ezt mondják — vágott közbe Ruth türelmetlenül.
— Rengeteg ember jött el a temetésére. Azt hihetnéd, hogy a testével védett meg egy politikust vagy ilyesmi.
— Most biztosan szomorú vagy. Ez elég szomorú hír.
— Tudom — felelte jámboran a kislány.
— Úgy tűnik, a halál manapság nem bír magával.
Ekkor megpillantotta a lovát, Abdielt — mintha csak egy fotó lett volna. Sokat lovagolt rajta nyaranta a Csirkehegyen, amikor a fű hosszú volt és édes illatú. Nagy ló volt, talán túl nagy is a gyerek Ruthnak, de megértették egymást ők ketten. Abdiel. A szülei nevezték el így az Elveszett Paradicsom angyala után: „hitetlenek között ki egyedül hű”.*
Imádták a könyveket; a házuk tele volt könyvvel. Most már mind másé; és ami még rosszabb, a könyvek mellett a képek és az állatok is. Ruth nem volt valami nagy könyvmoly. Gyerekként csak magát akarta birtokolni, csakis önmagát. Ez volt a kötelessége. Azonban tisztában volt vele: a bizonyosság, hogy mindez lehetséges, bármelyik pillanatban elillanhat. A szülei nem voltak túl józan emberek. Mindketten bohémek, igazi romantikusok, okosak, vágyakozók és eszesek, akik hittek abban a vad szabadságban, amelyet az élet kínál, és amelyet az idő és a halál előszeretettel próbálnak meg eltörölni.
Az apja szerint Abdiel úgy nézett ki, mint Tolsztoj lova azon a híres fényképen. Fekete és élettel teli; csillogó teste folyton reszketett és remegett, mintha egy láthatatlan kéz simogatná, ahogyan végigvágtattak Csirkehegyen — Csirkehegy, micsoda hely! Az egész világ!
— Szerintem — kezdte a kislány —, és elég szomorú vagyok, hogy ezt kell mondanom, de szerintem a mondanivalónk végére értünk.
— Meséltem már neked a lóról, a lovamról, Abdielről?
— Igen — válaszolta a lány.
— Ó, tényleg? Pedig olyan régóta eszembe sem jutott. És olyan valóságos volt, élettel teli erő, az én sorsom.
— Nagyon valóságos — értett egyet a gyerek. — Azt hiszem, ő volt az utolsó valóságos dolog.
— Nem egy darab szerencsétlen kartonpapír, nem a képzelgéseim egy töredéke.
— A képzeletünk csak a végén hagy cserben minket, amikor a történeteknek, amiket magunknak mesélünk, véget kell érniük. Nem bánod, ugye, ha azt mondom, elmegyek? Az orvos költözni akar. Elmegyünk.
— Hová? — Ruthnak sikerült feltennie a kérdést, de nem hallotta a saját hangját. A hangjának nem volt mit mondania.
— Ki tudja. Velem sosem közölnek semmit.
Ruth szinte boldog volt, most, hogy sikerült a dolgok végére járnia — vagy legalábbis úgy érezte, hogy sikerült. Lelakott verandájának sarkait elnyelte az árnyék. Nem látta, amikor a kislány elment. Magát sem látta elmenni; a végén egyszer csak nem volt többé.
Mohai Szilvia fordítása
__________________
* Jánosy István fordítása