Tárkony és a világhír

Oregán elhozta a töpörtyűsütő fakanalát. Lajos postásgumiból, gumipókból, szigszalagból gyorstüzelésű csúzlit szerkesztett. Tárkony pedig egy kihegyezett lúdtollal hadonászott. Csak Csücsök nem hozott magával fegyvert. Oregán ezért kölcsönadta neki a kedvenc önvédelmi palacsintasütőjét, nehogy megsebesüljön az öldöklő küzdelemben.

Tárkony, a nemköltő költő föllökte a piros pöttyös bögrét. A kakaó mind az ölébe ömlött, a bögre vadul pörgött a zsíros asztalon, míg nagyot döccenve le nem pottyant a konyhakőre.

A porcelán ezer darabra robbant.

Tárkony elsírta magát. A pöttyös bögre volt a kedvence, mert ez volt az utolsó bögréje. És az volt az utolsó pohara és tányérja is, mert már minden pohara, tányérja és bögréje eltörött. A csíkos, a csempe, a csorba, a kockás, a füles, a virágos és a virágtalan is.

Napok óta a pöttyös bögréből itta a kakaót, a kávét meg a szörpöt, ette a spenótot, a pacalt meg a tejbegrízt.

Jaj, mostantól a tenyeréből kell szürcsölnie a forró kakaót!

Szegény Tárkonyt szörnyű gondok gyötörték, mióta a boltban elolvasott a tejesüvegen egy bugyuta reklámverset. Megtudta, hogy nem ő az egyetlen költő a világon, és jaj, azt is meg kellett tudnia, hogy kettejük közül nem ő a leghíresebb.

Teljesen kikészült. Naphosszat csak pizsamában lődörgött, mindent föllökött, minden kiesett a kezéből. Folyton-folyvást azzal gyötörte magát, hogyan lehetne belőle világhírű költő.

Amikor az utolsó bögréje is ripityára tört, be kellett látnia, ez így nem mehet tovább. El kell mennie a Kocsmároshoz.

A Kocsmáros volt ugyanis a majdnem legbölcsebb ember a Völgyben. Annyira bölcs volt, hogy kocsmát nyitott, ahol a kevésbé bölcs emberek otthagyták minden pénzüket. Nála csak a Tündér volt bölcsebb, ő kocsma nélkül is meg tudott szerezni mindenkitől mindent.

— Híressé kell tenni a Völgyet! — vágta rá a Kocsmáros.

Bizony ő is csak sóhajtozott mostanában, mert kevesen jártak a kocsmájába. Ha híres lenne a Völgy, sokkal több szomjas ember térne be hozzá.

— Hát persze! — csapott a homlokára Tárkony.

Ha híres lesz a Völgy, idecsődül a fél világ, és mindenki megismeri Tárkonyt, a költőt! Hiszen úgy képtelenség a világhír, ha a kutya se jár errefelé. Hiába ír most világraszóló verseket, ha senki se szól a világnak, hogy ebben az eldugott Völgyben él egy zseniális költő.

Ha híres lesz a Völgy, végre az ő verse lesz rajta a világ összes tejesüvegén!

— De hogyan kell csinálni a világhíresítést? — kérdezte a Kocsmárostól.
— Pofonegyszerű! Sürgősen szereznünk kell egy meg nem értett költőt, aki itt született a Völgyben!
— Khmmm — köszörülte meg torkát Tárkony. — Én egészen véletlenül egy itt született költő vagyok, és éppenséggel nem nagyon vagyok megértve!
— Végül is vészhelyzet van — fintorgott a Kocsmáros —,  jobb híján neked kell kútba ugranod.
— Mivanmivan?
— Ja, és biztosra kell menni, ezért mindenképpen köss egy nagy követ a nyakadba.

– Mivanmivan?
— Egy élő költő miatt senki se fog a Völgybe zarándokolni — emelte le a Kocsmáros a savanyúkáposztás hordó tetejéről a követ. — De ha kútba ugrasz, a szülőházadnál tolongni fognak az emberek, és a nagy tolongásban iszonyatosan megszomjaznak.
— Nekem nem igazán tetszik ez a terv — dadogta Tárkony.
— Jó, én csak segíteni akartam neked, de ha ilyen finnyás vagy, menjünk el inkább a Tündérhez — tette vissza a helyére a követ sértődötten a Kocsmáros. — A Tündér kocsma nélkül is meg tud szerezni mindenkitől mindent, ő biztos tudja a világhír receptjét is.
— Háború! – vágta rá a Tündér.
— Mivanmivan? — kérdezték egyszerre.
— Süketek vagytok? Mondom, há-bo-rú!
—  És azt hogyan kell? — értetlenkedett a Kocsmáros.
— Le kell rohanni, el kell foglalni valamit a szomszédban, akkor végre híres lesz ez a porfészek is — magyarázta a Tündér.
— Na, de mi van itt elfoglalni való a környéken? — nézett vissza rá bambán a Kocsmáros.
— Az már nem az én bajom! — ásított unottan a Tündér. Csak az a fontos, hogy kínozzátok meg a foglyokat!
— Azt nagyon muszáj? — kérdezte Tárkony.
— Nem nagyon muszáj. Ha ilyen nevenincs firkász akarsz maradni egész életedben, akkor semmiképpen!

A Kocsmáros félreverte a repedt harangot. Egy órán belül ott feszített tornasorban a kocsma előtt Oregán, Tárkony és Lajos, a mindenes. Tárkonyt persze Csücsök is elkísérte a bevetésre.

Oregán elhozta a töpörtyűsütő fakanalát. Lajos postásgumiból, gumipókból, szigszalagból gyorstüzelésű csúzlit szerkesztett. Tárkony pedig egy kihegyezett lúdtollal hadonászott. Csak Csücsök nem hozott magával fegyvert. Oregán ezért kölcsönadta neki a kedvenc önvédelmi palacsintasütőjét, nehogy megsebesüljön az öldöklő küzdelemben.

— Foglaljuk el gyűlölt ellenségeink akármijét! — vezényelt a Kocsmáros marsallbotjával, egy felszalagozott lopótökkel.
— De nekünk nincsenek is gyűlölt ellenségeink! — vetette közbe Csücsök.
— Majd keresünk magunknak! — jelentette ki magabiztosan a Kocsmáros.
— És nem lehet gyűlölés nélkül? — akadékoskodott tovább Csücsök.
— Naná hogy nem! Anélkül túl kegyetlen lenne a háború! — szegezte a lopótököt Csücsök homlokához a Kocsmáros.

De hiába meneteltek napokig, hetekig, hónapokig libasorban a Völgy körül, ellenségnek nyomát sem látták. Hiába sasoltak elszántan, nem találtak semmi elfoglalnivalót, még csak egy rozzant juhakolt sem.

El is tévedtek, el is fáradtak, meg is áztak, meg is fáztak a nagy hadakozásban. Már szőrösek és büdösek voltak, akár a spájzban felejtett camembert.

— Elég unalmas dolog ez a háború — morogta Oregán. Irtó morcos volt, mert a Kocsmáros megtiltotta neki, hogy palacsintát süssön, nehogy a füst elriassza az ellenséget. Palacsinta nélkül viszont Oregán szerint mit sem ér a világhír.

A többiek is torkig voltak már a hasztalan kóválygással. Kiszusszant belőlük a harci vágy, erősen fontolgatták, hogy megszöknek a seregből.

Már kis híján kitört a zendülés, amikor a Kocsmáros hirtelen hasra vágta magát.

— Egy elfoglalni való barlang — suttogta elégedetten —, és szerencsére a gyűlölt ellenség is otthon van!

A gyűlölt ellenség egy darab loboncos szakállú, rongyos öregemberből állt, aki a barlang előtt gubbasztott.

Tárkonyt küldték előre felderítőnek, hogy tudakolja ki az ellenség szándékát.

— Tárkony vagyok, a nemsokára világhírű költő! — bökte meg a szundikáló öreget a kihegyezett lúdtollal. — Te ki vagy és mi a fészkes fenét csinálsz itt?
— Remete vagyok, a barlang őre, és itt elmélkedem már vagy ezer éve, de a múlt kedd óta biztosan.
— És miről elmélkedsz?
— Arról, hogy miért kell őriznem a barlangot.
— És miért kell őrizned?
— Azt sajnos elfelejtettem a sok elmélkedésben.
— Sok a duma! — ugrott elő türelmetlenül a Kocsmáros. — A Völgy nevében elfoglaljuk a barlangodat és kész! De figyelmeztetlek, ha ellenállsz, Oregán gondozásba vesz a töpörtyűsütő fakanállal.
— Hurrá! — pattant föl vigyorogva a Remete. — Már úgyis halálosan untam itt magam, hiányzik a pihe-puha ágyam, meg a kedvenc fürdőköpenyem. A koszt is borzalmas, kiütést kapok a pirított hangyától.
— Állj! — kólintotta fejbe a Kocsmáros a lopótökkel. — Ez így teljesen szabálytalan háború. Mielőtt hazamennél, meg kell kínoznunk!
— Azt nagyon muszáj? — kérdezte már nem vigyorogva a Remete.
— Különben sose lesz híres a Völgy — felelte szigorúan a Kocsmáros. — Na, tömjétek csak be a fogoly száját egy zoknival, és kötözzétek jó erősen ahhoz a diófához!
— Várjatok! — kiáltotta Csücsök. — Mindenkit azzal lehet a legjobban kínozni, amit a legjobban utál. Ugye, utálod a lekváros palacsintát? — fordult a Remetéhez.
— Igen, pfuj, igen, utálom!
— Normális vagy, ember? A lekváros palacsintát mindenki szereti, aki csak egyszer is megkóstolta! — kiabálta magából kikelve Oregán.
— Na, ez az, én még sose kóstoltam, azért utálom!

Ebben az érvelésben Oregán sem talált semmi hibát. Rittyentett hát vagy száz lekváros palacsintát, mert száznál kevesebbet képtelen volt sütni.

— Nagyon finom, izé, akarom mondani, pfuj, ez borzasztó! — mondta a Remete, miután belétömték az elsőt. — Jaj, könyörgök, kínozzatok még!
— Szerintem már eleget kínoztuk — tiltakozott nagylelkűen Oregán, mert nagyon aggódott, hogy neki nem jut egy falat sem.
— Mind a százat bele kell tömni! — parancsolta a Kocsmáros.
— Ó, jaj — sóhajtott a Remete —, nem tudom, hogyan fogom túlélni ezt a kegyetlenséget.
— Ó, jaj — szipogott Oregán —, nem tudom, hogyan fogom túlélni ezt a kegyetlenséget.
— Nagyon szépen köszönöm, hogy elfoglaltátok a barlangomat — böfögte a Remete, miután Oregán legnagyobb sajnálatára a századik palacsinta is eltűnt odvas szájában. — Meg a kínzást is, az igazán borzalmas volt!

Búcsúzáskor a Kocsmáros még a lelkére kötötte, vigye hírét kíméletlen rémtetteiknek. Hogy a világ összes szomjas embere megismerje a Völgyet.

Tárkony pedig szilvalekvárral fölírta a barlang falára a világraszóló hódítást elzengő versét.

Dagadt a melle a büszkeségtől. A diadal után biztos volt benne, hogy ez a vers nemsokára rajta lesz a világ összes tejesüvegén!

Részlet A Völgy, írta Tárkony című,
az Ünnepi Könyvhétre a Csimota Kiadónál megjelenő kötetből