„Nem haladok, hanem terjedek.”
(Garaczi László: Wünsch híd)
Egy ismeretlen férfiarc hajolt fölém. Először halkan, majd egyre hangosabban és fenyegetőbben ismételt egy háromjegyű számot. Végül már csak egy ordító szájat láttam a világból, majd minden elsötétült.
Lassan tértem magamhoz az álomból, de tisztán emlékeztem a számra. Minden erőmet arra koncentráltam, hogy kimondjam, mégsem sikerült. Ránéztem az órára, és tudtam, mindjárt megérkeznek a szüleim, pedig nekem meccsem van kora délután.
Gyorsan összekaptam magam, és siettem eléjük a buszmegállóba. Tömött szatyrokkal érkeztek. Apám nem hagyta, hogy segítsek neki, túl a hetvenen is ruganyos léptekkel haladt előttünk, míg én a már akkor is óvatosan csoszogó anyám mellett küzdöttem a lekvárokkal, savanyúsággal, befőttekkel és süteményekkel teli hatalmas teszkós szatyrokkal. Fejünk felett magasra dobott lángoló palacsinta volt a nap.
Egy óra múlva abból az ablakból néztük a zivatart apámmal, amelyiknél állva tíz évvel később megtudtam, hogy meghalt.
Mikor elindultam, már újra sütött a nap. A dombról kitartóan csordogált a medret kereső sáros víz.
Vasárnap volt, délidő. Buszunkkal egymás után hagytuk magunk mögött az egyforma szerkezetű kísértetfalvakat. A templom–kocsma–polgármesteri hivatal alkotta háromszöget mindenhol Fő térnek hívták. Azon a helyen is, ahol később agyonvertek egy tanárt.
Útközben megpróbáltam felidézni az álmomban hallott számot. Mivel túl sok Jungot olvastam akkoriban, és meglehetősen fogékony voltam a számmisztikára, azt gondoltam, biztosan valami veszélyre figyelmeztet az álmom, de mivel nem tudtam sehogy felidézni az álombéli számjegyeket, a közelgő veszély baljós előérzete vetült körülöttem mindenre. Az út mentén kóborló ronda korcsra, az emlékek köré kövült kocsmafalakra és a meccsre, ahová tartottunk. Aki mindenben veszélyt szimatol, azt előbb-utóbb váratlanul vágja orrba a rettenet. Túl sokáig éltem minden veszély híján, de tudtam, hogy már kinézett magának, és ráérősen kaput nyit egy másik életre vagy egy másik halálra a borzalom.
Miközben a srácok öltöztek, sötét fellegek úsztak a pálya fölé. Kiküldtem őket melegíteni, én meg elballagtam a kinti budihoz. Az öltözőhöz toldott mellékhelyiségbe lépve meglepő látvány fogadott. A betonpadlóból egy kábé húsz centi magas cső állt ki. Az átmérője akkora volt, mint egy kistányéré. A padlón és a falakon látható húgyfoltok alapjául szolgálhattak volna egy, a megyekettes meccsekre járó férfipopuláció célzási pontosságát vizsgáló dolgozatnak. Dolgom végeztével azzal az érzéssel hagytam el a budit, hogy ugyan meglehetősen kevés mintát sikerült pontosan célba juttatnom, de így is javítottam kicsit az összeredményen.
Az első esőcseppek akkor érkeztek, mikor kiléptem az ajtón. Mire a kispadunkhoz értem, már szakadt az eső. Pillanatokon belül tizenheten szorongtunk az apró, de legalább fedett cserepadon. A feltámadó viharos szél így is az arcunkba fújta az esőt. A pálya mögött álló víztorony mágnesként vonzotta a villámokat. Kábé húsz percig tartott a zivatar. Ázott birkákként összebújva dideregtünk. A sűrűn csapkodó mennykövek dübörgésén át is hallottuk, ahogy összekoccannak bennünk a molekulák.
Aztán hirtelen elállt az eső és a szél. Kisütött a nap. S mint tavasszal a bogarak és a gyerekek, a játékvezetők is kipörögtek a napvilágra. Egymás nyomában gázoltak, mint a gyilkosok. Az ő lépteik nyomán viszont nem vér fröccsent, hanem sár és víz. És játék.
A vonalak nélküli pályán a lápvidéki stílust magasabb szinten űző csapat dominált. Nem lehetett a földön tartani a labdát, mivel a fűszálak hegye is alig kukucskált ki a víz alól. Az ívelt labdák hangos toccsanással álltak meg a víz tetején, és úgy pörögtek ott, mintha örvénybe kerültek volna. Ráadásul a hirtelen meleg hatására elkezdett gőzölögni a pálya. Mintha füstbombákat dobtak volna a játéktérre. Alig láttunk. Egy-egy kar, láb, felsőtest bukkant fel másodpercekre a ködben, egy-egy toccsanás, fröccsenés hangját hallottuk. Aztán egy sípszót. Tizenegyest ítélt ellenünk a bíró. Két sípszó jelezte, hogy gól lett belőle. Még reklamálni sem tudtunk.
A félidőben nem mentünk be az öltözőbe, mindenki kicsavarta a vizet a sportszárából és a mezéből, és kiterítette száradni a napra.
A második félidőre normalizálódott a helyzet, a víz lassan elszivárgott vagy elfolyt. Vonalakkal nem határolt dágvánnyá vált a játéktér. Ez a körülmény a tuszkolós stílust magasabb szinten játszó csapatnak kedvezett. Az sem mi voltunk, újabb gólt mégsem kaptunk.
A második félidő közepén megjelent egy ember egy kis pályavonalazó géppel, hogy ő meghúzza a zivatar által elmosott vonalakat. De ezt nem mondta, csinálta. Mikor a kispadunk előtt dülöngélt el kis szerkezetét tolva, egyben támaszkodva is rá, kérdőn az asszisztensre néztem, mire ő felhúzta a vállát.
Lassan a végéhez közeledett a mérkőzés, mikor egy védők mögé lőtt labdára elindult a szélsőnk, mint lassított felvételen, elcuppogott a védők mellett, a labda éppen elépottyant, s míg a védők a félpályánál másodperceket töltöttek azzal, hogy a két lábukat felváltva kiszabadítsák a sár fogságából, a mi csatárunk lassan a tizenhatos előterébe tuszkolta magát és a labdát. A kapus kiindult, ököl nagyságú sárdarabok szakadtak fel a gyepből minden lépése nyomán. És ekkor végleg eldőlt a meccs. A tizenhatos sarkánál felbukkant a csíkhúzó ember. Kacsázva, de határozottan megindult, hogy meghúzza a tizenhatos hosszú vonalát a körívvel. Mikor a csatárunk felnézett a tizenhatos előtt, hogy hol jár a kapus, döbbenten látta, hogy egy civil tol keresztbe előtte kedélyesen dudorászva egy vonalhúzó gépet, mire megtorpant, és beledermedt a sárba. A kapus és hátvédek egyszerre értek a helyszínre.
Az emberünk még akkor is ott állt, mikor a bíró lefújta a meccset…
A hazaúton dolgozatokat javítottam. Tudtam, hogy mire megérkezem, a szüleim már messze járnak. Tudtam, hogy hiába minden. Az a szám nem jut eszembe soha többé, vagy ha eszembe is jut, nem fogom tudni, hogy ő az.