A 17-es

vasárnap az úr megpihent de azért hagyta járjon a hév meg a metró kinyitva fekete ernyőm elindulok kies csepelről lágymányosra kiengedett a tegnapi ónos eső maradéka de óvatosan araszolva a csigolyatörés emléke meghatározó odaérek tíz órára

„Bocsásd el, Uram szolgádat,
szavaid szerint békében”
(Luk.2,29)

„már ha az igazságot (és az Életet)
az Írások valóban megmondják nekünk”
(Birtalan Balázs: In fine)

vasárnap az úr megpihent de azért hagyta járjon a hév meg a metró
kinyitva fekete ernyőm elindulok kies csepelről lágymányosra
kiengedett a tegnapi ónos eső maradéka
de óvatosan araszolva a csigolyatörés emléke meghatározó
odaérek tíz órára
nem tudom mióta nyomaszt a kényszer ne késsek el ha úgy ígértem
megérdemelne egy emlékmélyrétegi búvárkodást

halálról beszélgetni
ha nem szakmai fórum a helyszín
s nem ezerkilométerekre halók az alanyok
ülve egy fehér ágynál
infúziós állvány hánytál a korán behozott ebédes tálca mellett
amire a praktikum miatt a vacsorát is odarakták
próbálva szalonképessé tenni a dolgot nem egyszerű
a lét és nemlét határán másként működnek a dolgok
és akarva nem akarva megjelenik (vagy mindig is ott van) isten
nem működik a kincstári mosoly optimizmus
és egyre gyakrabban kap főszerepet a múlt idő
nincs mód elkerülni a szemkontaktust
a sunyítás mindennél árulkodóbb
és elhangzik az igazított kérés
bocsásd el most szolgádat békességben a békességbe
mintha korbáccsal ütnének arcul a 17-esben
és tudod nem te vagy simeon
de a kiválasztott fekszik az ágyon