A holnap hosszú lesz a királyok völgye fölött.
Forróság, homok, beduinok. Fonott fehér
karosszékben ülök, nézem a fényeket
a Nílus fölött. Korán hajnalodik, négy óra felé
kel a nap, alig borzongok, inkább jólesik a
hajnali szellő. Az öreg, fehér galabejjás arab
szolga mezítláb surran át a szobámon, szó nélkül
hozza jeges viszkimet. Sukran, mondom,
bólint. Elmegy, vár a következő csengetésre.
Nem mondom, nézd, itt a reggel, neki minden
reggel itt van, nem érdeklik az éles fénytörések.
Kint esik, dörömböl az eső a földszinti üvegablakokon,
fényeket látok, autók lámpái az utcai oldalon, a kert felől
mozgás, susogás, félek. Az idegen macska ellenségesen
miákol, kizártam az ajtó mögé, arcát az üveghez nyomja,
gyűlöl. Aludni nem merek, Carter könyvét olvasom az
ásatásokról, csak ez van angolul. A polcon poros francia
regények, most épp utálom a franciákat, elegem van, haza-
mennék. Az utolsó kortyot is megiszom a viszkisüvegből.
Szürke nap kel Párizs fölött, végre elalszom.
Leesett az első hó. Vékony cipőben vagyok,
amikor a kórházba bejöttem, még sütött a nap. Nagyon
rég volt délelőtt. Az ápolónő csendesen lép a szobába.
Nyugtatót hoz, vegyem be, igyak rá sok vizet, az jó
a köhögésre is. Köszönöm, mondom. Rendezkedni
kezd a protokoll szerint. Az ablaknál állok, lassan
világosodik az épületek fölött, szűrt, lilás fények,
a nővér nem nézi, villanyt gyújt, minden második
héten éjszakás. Csöndben elköszönök. Vállamon
sporttáska, a járókeretet itthagyom. Ledermedek,
ahogy a hó nejlonharisnyás lábamhoz ér.
Somogyi Aranka: Hajnal
S. A.: Testmértan, Műút-könyvek, 2016, 51.