mennyi. Éhség

Étvágyam, ha ébred, már csak földre és kavicsra támad. Ebédem csak levegő, szén, vas érce, sziklakő.

Étvágyam, ha ébred, már csak
földre és kavicsra támad.
Ebédem csak levegő,
szén, vas érce, sziklakő.

Fordulj, éhem, legeléssz
a hangamezőn.
Szulák kelyhén vidám méz
vár mérgezőn.

Itt a sziklatörmelék, rágd,
edd a templomból a téglát,
s szürke rétek kenyerét, a
régi vízár hordalékát.

*

Szárnyast falt és köpve tollas
étke pelyhét, vak dühében
lombok árnyán nyítt az ordas:
magam én is úgy emésztem.

A saláták, a gyümölcs
már csak a szüretre várnak;
de a sövény pókja fönt
nem zabál, csak ibolyákat.

Hunyni! forrnék bugyborogván
oltárodon, Salamon.
Kifut levem, foly a rozsdán
s eloszlik a Kédronon.

Végül, ó boldogság, ó, értelem, elhárítottam az égről az azúrt, mely feketeségből támadt, s éltem, arany szikrája a természet fényes tüzének. Örömömben a lehetőségig téveteg és hóbortos kifejezést vettem föl:

Megvan, újra éltet!
Mi? — az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
lángba forr.

Halhatatlan lelkem,
álld a szavadat,
bár az éj kietlen,
s tűzben ég a nap.

Jó az embereknek
mértékét levetned,
törtessen a had!
Szállsz te már, magad…

Nincs több remény már, sem
orietur ím,
Türelem, tudás: nem
biztos, csak a kín.

Nincs már nap se más,
Szép selyemparázs,
a te heved
parancsolat.

Megvan! Újra éltet!
Mi? — az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
lángba forr.

Meseopera lettem: láttam, hogy minden egyes lény végzete a boldogság: a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt — kimerülés. Az erkölcs az elme gyöngesége.

Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Ez az úr nem tudja, mit tesz: voltaképpen angyal. Ez a család itt egy fészekaljnyi kutya. Egyesek előtt egészen fesztelenül társalogtam valamelyik másik életük egy-egy pillanatával. — Így egy sertés volt a szeretőm.

Az őrületnek — annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak — egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert.

Egészségem megrendült. Jött a rémület. Többnapos álomba zuhantam, s amikor felébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére, és Kimmériának, az árnyak és örvények hazájának határára.

Utaznom kellett, szórakoztatnom az agyamban fölgyülemlett bűvöleteket. A tengeren, melyet úgy szerettem, mintha valaminő szennyet kellett volna lemosnia rólam, láttam, amint földereng a vigasztaló feszület. Kárhozatra ítélt a szivárvány. Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.

A Boldogság! Az ő foga intett, halálos-édesen, kakasszókor — ad matutinum, Christus venit-kor — a legkomorabb városokban:

Évadok, paloták!
Tiszta szív van-e hát?

A boldogság kincse vár rád:
Jártam mágus-iskoláját.

Üdv őnéki, amikor
a gall kakas szava szól.

Ah! vágyam már sohasem kel;
ő vállalta életem fel.

Testet-lelket fog e báj,
s minden erőm oda már.

Évadok, paloták!

Jaj! a perc, ha odavesz,
pusztulásom perce lesz.

Évadok, paloták!

*

Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget.

Arthur Rimbaud: Éhség, Rónay György fordítása