Étvágyam, ha ébred, már csak
földre és kavicsra támad.
Ebédem csak levegő,
szén, vas érce, sziklakő.
Fordulj, éhem, legeléssz
a hangamezőn.
Szulák kelyhén vidám méz
vár mérgezőn.
Itt a sziklatörmelék, rágd,
edd a templomból a téglát,
s szürke rétek kenyerét, a
régi vízár hordalékát.
*
Szárnyast falt és köpve tollas
étke pelyhét, vak dühében
lombok árnyán nyítt az ordas:
magam én is úgy emésztem.
A saláták, a gyümölcs
már csak a szüretre várnak;
de a sövény pókja fönt
nem zabál, csak ibolyákat.
Hunyni! forrnék bugyborogván
oltárodon, Salamon.
Kifut levem, foly a rozsdán
s eloszlik a Kédronon.
Végül, ó boldogság, ó, értelem, elhárítottam az égről az azúrt, mely feketeségből támadt, s éltem, arany szikrája a természet fényes tüzének. Örömömben a lehetőségig téveteg és hóbortos kifejezést vettem föl:
Megvan, újra éltet!
Mi? — az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
lángba forr.
Halhatatlan lelkem,
álld a szavadat,
bár az éj kietlen,
s tűzben ég a nap.
Jó az embereknek
mértékét levetned,
törtessen a had!
Szállsz te már, magad…
Nincs több remény már, sem
orietur ím,
Türelem, tudás: nem
biztos, csak a kín.
Nincs már nap se más,
Szép selyemparázs,
a te heved
parancsolat.
Megvan! Újra éltet!
Mi? — az örökélet.
Tenger s nap ölén egy
lángba forr.
Meseopera lettem: láttam, hogy minden egyes lény végzete a boldogság: a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt — kimerülés. Az erkölcs az elme gyöngesége.
Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Ez az úr nem tudja, mit tesz: voltaképpen angyal. Ez a család itt egy fészekaljnyi kutya. Egyesek előtt egészen fesztelenül társalogtam valamelyik másik életük egy-egy pillanatával. — Így egy sertés volt a szeretőm.
Az őrületnek — annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak — egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert.
Egészségem megrendült. Jött a rémület. Többnapos álomba zuhantam, s amikor felébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére, és Kimmériának, az árnyak és örvények hazájának határára.
Utaznom kellett, szórakoztatnom az agyamban fölgyülemlett bűvöleteket. A tengeren, melyet úgy szerettem, mintha valaminő szennyet kellett volna lemosnia rólam, láttam, amint földereng a vigasztaló feszület. Kárhozatra ítélt a szivárvány. Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.
A Boldogság! Az ő foga intett, halálos-édesen, kakasszókor — ad matutinum, Christus venit-kor — a legkomorabb városokban:
Évadok, paloták!
Tiszta szív van-e hát?
A boldogság kincse vár rád:
Jártam mágus-iskoláját.
Üdv őnéki, amikor
a gall kakas szava szól.
Ah! vágyam már sohasem kel;
ő vállalta életem fel.
Testet-lelket fog e báj,
s minden erőm oda már.
Évadok, paloták!
Jaj! a perc, ha odavesz,
pusztulásom perce lesz.
Évadok, paloták!
*
Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget.
Arthur Rimbaud: Éhség, Rónay György fordítása