„Il balen del suo sorriso…”
(Giuseppe Verdi: A trubadúr, II.3)
Volt egyszer egy kis templom egy tengerre néző domb tetején.
Amikor a harangja megszólalt, és a szél a szárazföld felől fújni kezdett, minden hajós meghallotta. Talán még a hitetlenek fülébe is eljutott a titokzatos, messzi partra, a hullámok másik oldalára.
A templom előtt, egy napfényben fürdő kis padon ücsörgött Don Tristano, a kövér, pirospozsgás és mogorva plébános. Épp egy eretnek kekszet mártogatott a forró tejeskávéba.
Egy kéregető sirály dugta oda a csőrét, de a plébános egy kiáltással elzavarta.
A kis templom ajtaja kinyílt: a plébános segédje, Palmiro, egy vékony, sápadt, és az éjjeli fantáziálásoktól és csatangolásoktól pattanásos fiatal pap lépett ki rajta, kifulladva.
Lesietett a mirtusz és rozmaring övezte lépcsőn, és levegő után kapkodva így kiáltott:
— Don Tristano, don Tristano, csoda…
— Palmiro — mondta a plébános —, ne zavarj a szokásos látomásaiddal. Túl sokszor jutnak eszedbe a nők, ezért a gondolataid összezavarodnak.
— Ó, nem, nem látomásról van szó, hanem valóságról — mondta elakadt hangon Palmiro —, a kertész is látta.
— A Madonnát.
— A Madonnát?
— A mi kis Madonna-szobrunkat a kerti oltárról.
Don Tristano kérdőn nézett a papra.
— Mégis mi történt?
— Az történt, hogy a Madonna… baljós dologra… vetemedett… a Madonna…
— Sír?
— Nem. Nevet.
Don Tristano összerezzent.
— Hogy érted azt, hogy nevet…
— Tényleg nevet. Jöjjön és nézze meg. A boldogság az arcára van írva. És hallhatja is, Atyám: fennhangon kacag, mint egy kislány.
— Ha ez hazugság, az onanista szeminaristák klinikájára küldelek — kiáltotta don Tristano, és izgatottan indult fel a lépcsőn. Zihálva nyitotta ki a kertkaput. Hatalmas testével alagutat fúrt a rozmaringbokorban. Meglátta a szobrot, és… majdnem elájult.
Valóban. A kis kerámia Madonna káprázatosan mosolygott, még a fogai is előbukkantak. A nagydarab, kövér, izzadt pap számára még vidámabbnak sejlett. A levegőben lágy, de mással összetéveszthetetlen, kristálytiszta nevetés zendült fel.
— Hát nem csodálatos? — kérdezte Palmiro.
Don Tristano zaklatottan ült le egy kőpadra.
— Hadd elmélkedjek egy kicsit. Ez az esemény valóban különös… igen, talán csoda… de nem Istentől, hanem a gonosztól származik. A démon munkája, erről van szó.
— De Don Tristano, hogy mondhat ilyet?
— Te még nagyon keveset tudsz az egyházról és a doktrinákról! — kiáltott dühösen a plébános. — Az egyházi hagyomány szerint a Madonnák sírnak: könnyeket, vért és mindenféle különös kotyvaszokat. A bűneinkért sírnak. És a hívők lehajtott fejjel, bűnbánó arccal jönnek a templomba, mert Szűz Máriának miattuk kellett sírnia. Ez így helyes és keresztényi. Még hogy nevetni! De min is nevetne? Rajtunk?
— Nem, dehogyis, talán… boldog…
— Istenkáromlás és szentségtörés! — üvöltötte don Tristano. — Hogy nevethetne ebben a materialista és relativista világban? Hová lesz az egyház tekintélye, ha a Madonna is viccelődni és bolondozni kezd? Hogyan ítélkezhetünk és fenyegetőzhetünk a büntetéssel, ha Ő az első, aki ilyen ostoba jókedvet tanúsít…
— Atyám — mondta Palmiro, keresztet vetve — ön istent káromol!
— Ó bocsánat, Tisztelendőkém, rossz kifejezést használtam… Azt akartam mondani, hogy senki sem látott még olyat, hogy a Madonna kacarászna, mint egy akárhonnan szalasztott nőcske. El tudod te azt képzelni, hogy az idezarándokoló hívők úgy találják, hogy éppen rötyörészik? Egyből azt gondolnák: nos, mégsem áll olyan rosszul a szénánk, lazábbra vehetjük a dolgokat…
— De a Madonna talán vigasztalni szeretne minket…
— Nem vigasz ez, szabotázs! Ha senki sem sír és senki sem szenved, mihez kellünk mi? Ki fog akkor gyónni, ha ez a mosoly majd mindenkit feloldoz?
— Én azt hiszem, hogy az embereknek tetszeni fog — jelentette ki határozottan Palmiro —, és aztán mekkora reklám lenne is ez a mi kis templomunknak!
— Ej, ej… — sóhajtott csüggedten don Tristano —, régen úgy képzeltem, hogy bűnbánó ábrázatú hívők zarándokolnak a templomdombunkra és adományokat hoznak. Kis, műanyag Madonnákat, tányérokat, Lachrima Mariae-üvegeket láttam magam előtt.
— Híradót, újságírókat és újságírónőket — sóhajtott álmodozva Palmiro.
— Lehet, hogy az egész csak illúzió — mondta don Tristano —, a fények játéka. Tréfát űz belőlünk a nap.
Ám pont ebben a pillanatban egy kislány tiszta, csengő nevetése szelte át a levegőt. Don Tristano keresztet vetett.
— Hallgasd csak, hallgasd! Buja vidámság ez, testi gyönyör. Nézd meg magad, máris a boszorkányság áldozatául estél! Miért nem lehet nekem is vért könnyező, keserű Madonnám, mint mindenki másnak? Ó, én szegény, szerencsétlen, nyomorult fejem! Jézus, büntesd meg ezt a némbert!
— Atyám — mondta a fiatal Palmiro —, ön túloz.
— Faszt túlzok — üvöltött a plébános hirtelen haragra gyúlva. — Fogd azt a röhécselő Madonnát, és zárd el valahová. Senki sem tudhatja meg, mi történt itt. Gondolod, hogy ha ez a história Caraffa kardinális tudomására jut, aki eleve azt állítja, hogy a nő maga az ördög, nem jön egyből ide, hogy darabokra törje a szobrot?
— De atyám…
— Hallgass. Megbánod, ha… sőt elrejtem én.
Ahogy ezt kimondta, don Tristano vállára vette a kis madonnát, úgy, hogy az arcát ne kelljen látnia, és a sekrestye egyik szekrényébe zárta.
Aztán előjött, és határozott hangon Palmiróhoz fordult:
— Ha csak egyetlen szót is ejtesz, elküldöm a püspöknek a két pornóújságot, amit a celládban koboztam el.
— Valójában három volt — tette hozzá Palmiro.
— Kettő vagy három, lárifári, menj innen, menj fényezni a gyertyatartókat, te hitetlen, gúnyolódó, materialista szatír.
Az ifjú Palmiro elsomfordált.
Don Tristano újra leült a kis padra, a tengerrel szemben. Próbálta nyugtatgatni a lelkét, de az a mosoly tovább gyötörte.
— Mit is tehetnék? — mormolta bánattal teli szívvel. — Ejnye, hát stigmákat nem vártam, de miért pont nekem jutott ez a nevető Madonna?
A levegőben újból felhangzott az édes kacaj.
— Istenem, Istenem — fohászkodott don Tristano, fejét a két keze közé szorítva. — Mivel érdemeltem ki mindezt?
Ám a teremtő nem méltatta válaszra, a tejeskávé pedig kihűlt.
Kovács Rita fordítása
Megjelent a Műút 2016055-ös számában