Az tartott legtovább
hogy fölállni merjek
és testemhez kössem
az imbolygó Napot,
hogy a nyár robaját véglegesítsem
belesikoltva lombokba,
gödrökbe,
arcomra taposott vadvirágba.
Meghívni titokban egy lázadó cipőt,
ölelni a fejemre gyulladt díszpárnákat,
fohászkodva lesni
a vízcsapok lélegzetét,
mintha az mosna kezet újra
aki itthagyott.
Aztán csak a perc,
egy öngyújtót kinevezni
múzeumi ritkaságnak,
félálomban felsorolni
minden barátot,
és lépni a csöndben.
Pinczési Judit: Az tartott legtovább