„Amikor elérkezett a második világháború utolsó
előtti ősze, azúrkék csomagolópapírt, zsinórt és
ragasztót vettem, és, miközben a cigányasszony
sörért ment, egész vasárnap papírsárkányt
ragasztottam a padlón.”
(Bohumil Hrabal)
San Firmino történetét egyedül én ismerem — mondta az ezredes —, a többi verzió hamis. Harminc évvel ezelőtt, egy földrengéssel kezdődött, amikor a lakosság és az állatok fele odaveszett, és majdnem az összes ház összedőlt. A földmozgás olyan erős volt, hogy a folyót eltérítette a medréből, így a lakóknak nem volt többé vizük. A hegy is elmozdult a helyéről, árnyék vetült arra a térre, amely korábban napfényben fürdött. Néhányan megpróbálták eltemetni a halottakat és újra felépíteni a házakat, de újabb hullámok érkeztek, így végül híre ment, hogy a falu el van átkozva, és az emberek elköltöztek onnan. Dolgozni mentek, vagy kéregetni a völgy végébe. Hárman vagy négyen maradtak: egy öreg parasztasszony, a pap és az órás a fiával, Manuellel. Az öregasszony megbetegedett, senki sem vitt neki vizet, így hát szomjan halt. A papot agyonütötte a megrongálódott harangtoronyról leváló harang. Egy nap pedig az órás arra ébredt, hogy a tízéves fia az egyetlen életben maradt szamáron elmenekült.
Mindenki úgy gondolta hát, hogy egyetlen lakossal San Firmino falvának befellegzett, lezárták az utcát, a postás sem ment oda többé. Előbb vagy utóbb az öreg, bolond órás is rászánja majd magát, hogy otthagyja a házát, vagy éhen hal — gondolták.
De az órás nemcsak hogy nem akart elmenni, de újjá építette a házát. Megjavította a téren az órát, hogy újra lehessen látni az időt. És, mivel arany keze volt, egy kakast is faragott fából, és egy fonográfhoz kapcsolta, hogy minden reggel kukorékoljon a harangtoronyban. Helyrehozta a szökőkutat, mivel időközben a vízvezetéket is megszerelte, és újra bekötötte az elektromos áramot egy vezetékkel, ami a gesztenyefákon át egészen a tartóoszlopig futott.
Aztán fűrészelni és festeni kezdett, így lassan már húszan lettek a téren, távolról észre sem lehetett venni, hogy fából voltak. A pékségből zaj és meleg kenyér illata szűrődött. A mezőre kenderből és parafából készült, mozdulatlan báránycsorda került. Csak kettő legelt és bégetett egész nap egy különleges technika segítségével. Volt egy vastörmelékből készült farkas is, ami az erdőből leste őket. Két gipszkartonból készült vadász valódi golyókat lövöldözött. És a bolond órás megjavította a templom harangját, így a templomban már húsz ember imádkozott. Éjjel gitárzene szólt, egy Harlekinóra hasonlító zenész szerenádozott egy lánynak: akinek szőke nylonhaja az ablakra omlott. Újabb földrengéshullám érkezett, és a szőke a balkonnal együtt lezuhant az ablakból, egyenesen az udvari zenész fejére. De az órás megszerelte és összeadta őket.
Három papírmasé gyerek született, mind más altatót énekelt. És tíz, valódinál is valódibbnak tűnő macska is. Még a fogadóból is zaj szivárgott.
Újabb földrengéshullám érkezett, és az órás háza összeomlott. Valaki a környező falvakból azt mondta: menjünk, nézzük meg. A romok alatt keresték a testet, de nem találtak semmit, csak kerekeket, szerkezeteket, rugókat, beszélő babákat és faformákat. Kimentek az utcára, és ötven szempár meredt rájuk: marionett bábuké vagy fantazmáké, ki-ki eldöntheti maga. Ki alkotta őket, ha az órás már nem élt?
De másnap esni kezdett az eső, és az emberek szétmálltak, hisz papírból voltak. A bárányok nem mozogtak és a kakas sem kukorékolt, hisz senki sem tudta felhúzni a szerkezetét. Így hát az úgynevezett élők elhagyták a helységet, és azt mondták: ezúttal San Firmino falva valóban kihalt, töröljük le a térképről, és töröljük ki az emlékezetekből.
Egy hónappal később Luis, az orvvadász arra járt. A bárányok legeltek, a kakas kukorékolt. A gyerekek szökdécseltek, kenyérillat terjengett és zene szólt. Luis megesküdött rá, hogy táncoló embereket látott. És az órás a tér közepén ült fityegő fejjel, mint egy félig roncs bábu, a kezével pedig ütötte a ritmust.
Az orvvadász tétovázott, hogy lemenjen-e megnézni ezt az ördöngösséget, de abban a pillanatban valami megharapta a lábát. Egy fűbe rejtőzött, zöld fémből készült farkas volt, akár egy csapda. Az ágakon döbbenetes színű madarak énekeltek. Valódiak voltak vagy szerkezetek? Aztán a föld megremegett, a térről tűzijáték dördült. A szökőkútból kicsordult a víz, tele volt kacsákkal és homárral.
Ezért hát — vonta le a következtetést az ezredes — én nem tudom, valójában mi is történhetett ott, és azt sem, hogy mit fundált ki az átkozott órás, de San Firminót nem törlöm le a térképekről. Utasítást adtam, hogy hagyják nyitva az utakat, és ne zárják el se a vizet, se az áramot. Arra az esetre, ha valaki szeretné megnézni, mi folyik ott, és szeretne visszatérni. Vagy — esetleg — ha valaki szeretne minket meglátogatni a rejtélyes faluból. Sosem lehet tudni.
Kovács Rita fordítása