A poros földön állok az alkonyatban.
Távolabb egy görnyedt alak, méregzöld
palántákat locsol. Egy ezüst locsolókannát
csobogtatok tele vízzel az örökkévalóságig.
Mintha mindig is ez lett volna a dolgom.
Nyugat felé fűzfasor a téeszig, úgy állnak
a bíbor ég alatt, mint szorongó kamaszok.
Visszább, a szántón két körtefa áll.
A levegő ködlik, mint egy bortól zavaros
szemgolyó.
A fejem felett a felhők mozgása
a tengeráramlatokéval azonos.
Megjelent a Műút 2016055-ös számában