Örvény

nekivágtak a hajók a széleshullámú tengereknek újra és újra, döcögtek, suhantak, vesztegeltek, ha lélegzete fogyott a szélnek...

nekivágtak a hajók
a széleshullámú tengereknek újra és újra,
döcögtek, suhantak,
vesztegeltek, ha lélegzete fogyott a szélnek,
lógtak a vitorlák, mint a rongy,
és duzzadtak, ha jött az esti szél,
a szél segítette és akadályozta őket,
felemelte a köveket, mint a pelyhet,
megálljt kiáltott nekik
és belenyomta őket a vízbe,
süllyedtek a drága hajók,
pattogó buboréksereg lepte a tengert,
zuhantak át a víz zöld üvegén,
hasukban a nagy nehezékkel,
szétrebbentek előttük a mély víz
világító gyors halai,
rémülten ugrottak odébb a cápák,
háromszögű, vad uszonyukkal,
összegyűrődött a víz, már nem zöld volt,
fekete volt és kemény,
világító pontok rebbentek a távolban,
a mélység tejútjai —
süllyedtek alá a hajók,
zökkentek még, amikor fenékre értek,
oldalra dőltek, aztán megpihentek,
hogy ne moccanjanak többé,
csak, mint a szél megfulladt menyasszonyai,
szétomoljanak lassan porladva porrá,
porrá a vizek fenekén,
kagylók törmelékével keveredve,
keveredve a napsugarak tengerfeneket ért elemi
részecskéivel,
s ott hevertek a faragott kőkoloncok
némán a tenger alatti porban,
a legmagasabb hegyekből vágták ki őket,
a legmélyebb mélybe jutottak,
elsüllyedtek így a hajók,
megtalálták helyüket a végtelenségben —
de új és új karavánok jöttek,
bárkák, trierák, acél árbocosok,
hordták át a kiválasztott köveket,
át a hunyászkodó sós vizeken,
hordták olyan messziről,
hogy tíz év volt csak a hajók útja,
olyan messziről, hogy csak a mesék ismerik
azokat a távolságokat,
megkerülték a hó, a harag és gyanakvás hegyfokait,
érintettek és elhagytak vulkánszigeteket,
csatornákon keltek át,
távoli cél felé a nehéz rakománnyal —
nem törődtek a idővel,
pedig az idő mindenütt ott volt,
velük volt az idő,
bárhol mentek is, sivatagon, erdőn, vagy szavannán,
velük volt az idő,
a porban, a felhőkben, a szurok sárban, a lépéseikben,
ott volt az idő a korbácsok csattanásában,
a fogfájásban, a lavinában,
mozdult az idő szakálluk növekedésében,
alvásukban, születésükben,
távolságokat tolt a szemük elé,
amikor a csillagokat lesték —
mert nézték a csillagokat,
hogy megtudják, merre is járnak,
nézték a csillagokat,
mert valamiben hinni akartak,
megmutatták a csillagokat
a mellettük reszkető szilvaszemű lánynak,
és nézték a csillagokat,
mert valamit nézni kellett —
és nem gondoltak arra, hogy mindig ott van az idő,
mindenben ott van,
nem gondoltak erre a hajók,
lámák, emberek, zömök kerekű szekerek,
pedig ott volt a hajókban,
lámákban, emberekben, zömök szekerekben,
ott volt a csillagokban,
a csillagok komor ábráiban, a csillagok porában,
ott volt a szilvaszemű lány ölében,
karjában, mellében, szilva szemében,
a térképekben, a hegyfokokban,
a mocsarakban, ahol korhadtak vízi liánok,
megmutatta magát a hágókon,
a matematika feszített képleteiben,
megmutatta magát a hegyes fehér bordákban,
szállingózó esteli füstben,
temetők szabályos soraiban,
kolompok kondulásában —
beszélt, mondta a magáét,
érvelt, támadott, szónokolt, vitázott,
ott volt az idő mindenütt,
de nem gondoltak vele a népek

Kuczka Péter: A torony, Hét Krajcár Kiadó, 1999, 6–9.