Kanyar

Mivel meg kellett várnunk a nagyok meccsét, néhány sráccal elindultunk, hogy megnézzük a fejedelmi kastély romjait. S alakú, sáros földút vezetett a kastélydombra. Ahogy elhagytuk a pálya mögötti gazdzsungelt, egy szellemfalu látványa tárult elénk. Vastag betontalapzaton az egykori házak hátsó falai álltak csak. Itt-ott egy oldalfal vagy válaszfal. Az egész úgy nézett ki, mintha a JóIsten játékos kedvében leszedegette volna a tetőket és a falakat, hogy a kastély alatt lakók élete mindenki számára látható legyen.

„— Mennyi idő van még tavaszig? — kérdezte K.”

Az utolsó helyezetthez utaztunk. Ahhoz a csapathoz, amelyik még a leggyengébbektől is legalább tízet kapott.

Mikor megérkeztünk, közölték velünk, hogy sajnos nincsen öltözőjük, és betereltek minket a tsz-iroda folyosójára, a kezembe nyomták az épület kulcsát, és olyan gyorsan eltűntek, meg sem jegyezhettem, hogyan néznek ki.

A folyosón hideg volt, leülni nem lehetett, és egyetlen kovácsoltvas ruhafogas szolgált a ruhák tárolására. A srácok vacogva öltöztek. Néhányan megpróbáltak benyitni egy-egy irodába, de csak a vécéajtó volt nyitva.

Megvártam az utolsó embert is, a hátizsákomba gyűjtöttem a mobilokat, és elindultunk a pálya felé. Átvágtunk a főutcán. A stoplik magabiztosan kopogtak a töredezett aszfaltúton. A játékteret egy nyárfasor, mely árnyékot vetett a bádoglemezből készült kispadokra, választotta el az úttól.

A pálya túlsó oldalán ösvénnyi területen levágták a gazt, egyébként a kastély felé emelkedő domboldalt teljesen eltakarta szemünk elől a mindenfelé burjánzó dudva.

A dobogóért hajtottunk, sima meccsre számítottunk. Ehhez képest az ellenfél gyorsan vezetést szerzett. Fogcsikorgatva egyenlítettünk, de a középhátvédünk egy ártatlannak tűnő helyzetben lufit rúgott, negyed óra elteltével újra vezettek a hazaiak.

Percenként dolgoztuk ki a ziccereket, de lövéseink után a labda többnyire a sűrű gazban landolt. Az ikszedik kihagyott helyzet után dühömben tenyérrel a kispad oldalára csaptam, s magam is meglepődtem, mekkorát döndült…

A félidő végén berúgtunk egy véleményes tizit, mire az ellenfél úgy megzavarodott, hogy még egy öngóllal is megajándékozott minket.

Rossz meccs volt, 7:2-re nyertünk végül, de egyáltalán nem lehettünk büszkék magunkra.

Mivel meg kellett várnunk a nagyok meccsét, néhány sráccal elindultunk, hogy megnézzük a fejedelmi kastély romjait. S alakú, sáros földút vezetett a kastélydombra. Ahogy elhagytuk a pálya mögötti gazdzsungelt, egy szellemfalu látványa tárult elénk. Vastag betontalapzaton az egykori házak hátsó falai álltak csak. Itt-ott egy oldalfal vagy válaszfal. Az egész úgy nézett ki, mintha a JóIsten játékos kedvében leszedegette volna a tetőket és a falakat, hogy a kastély alatt lakók élete mindenki számára látható legyen.

Az ott élők talán azért hagyták a falu felőli részen az égig nőni a gazt, hogy valamit legalább megóvjanak a magánéletükből. De a hideg és az esők elkergették őket. Csak egy piros esernyős, piros kabátos, farmert és barna csizmát viselő fiatal nőt láttunk a környéken, amint éppen egy csupasz téglafal előtt árválkodó budit fényképez a szemerkélni kezdő esőben. Mivel nálunk nem volt esernyő, gyorsan továbbindultunk, hogy minél előbb menedéket, vagyis tetővel fedett épületet találjunk.

A sáros földút nem vitt föl a várdombra, „hanem csak a közelébe; ott aztán, mintegy szándékosan, elkanyarodott, s ha nem is távolodott el a kastélytól, közeledni sem közeledett hozzá.”

A kanyar után végre ott állt előttünk egy kétszintes épület, amelynek alsó szintjén sem ablakot, sem ajtót nem láttunk. A felső szintre, az épületen található egyetlen ajtóhoz egy korhadt falépcső vezetett. Az ajtó fölött kopott felirat hirdette: A TÉL KO  MA.

Odabent viaszosvászonnal borított asztalok, koszlott falak, melyeket csak az évtizedek alatt rájuk rakódott cigarettafüst tartott egyben, zsírtól homályos ablak és a pultnál egy beesett arcú, borostás, láncdohányos fickó fogadott minket. Rendeljünk valamit, aztán menjünk, súgta Veknyi, miközben körülnézett. Kértem egy pohár sört, de miután a többiek meglátták a poharamat, mindenki egységesen a ropi mellett döntött.

Rajtunk kívül senki nem volt a kocsmában, de a pult bejárati ajtóval szembeni végén időnként felbukkant egy-egy fej. Mi van, mennyi az állás?, kérdezte a pultos egy báránybőr sapkás arctól. Szünet van, mi? Vezetünk?, fújta az arcába a cigifüstöt egy harcsabajszos fickónak. A válaszokat nem hallottuk, de mikor az egyre sűrűbben szakadó esőben leereszkedtünk a lépcsőn, körbejártuk az épületet, és másik bejáratot vagy ablakot sehol nem találtunk.

Nem érdekelt már senkit a kastély, vizesek voltunk és fáztunk, siettünk vissza a biztonságot jelentő buszhoz.

Mikor lefújták a meccset, ahogy voltak, ázott, sáros mezben a nagycsapat játékosai gyorsan felszálltak a buszra, és már indultunk is.

Ahogy kigördültünk a nyárfák takarásából, felnéztem a kastélydombra. Egy pillanatra mintha egy piros esernyőt láttam volna megvillanni a domboldalban…

       *

Másnap telefonon kerestek a munkahelyemen. Elfelejtettem visszaadni a tsz-iroda kulcsát, s mivel nincs belőle másik, nem tudnak bejutni az irodisták, mondta egy ismeretlen hang. De nem baj, hamarosan küldenek érte valakit.

, mondtam, és letettem a kagylót. Előhalásztam a zsebemből a kulcsot, és meglepődve vettem észre, hogy egy koronás sast ábrázoló kulcstartó fekszik a tenyeremben, és két kulcs van rajta. Az egyikbe azt karcolták: TSZ. A másikba csak annyit: K.

Ott lógnak most is az előszoba falán…

 

A mottó és a szövegben található idézet
Franz Kafka
A kastély című regényéből való,
Rónay György fordítása