Nincsenek kezdetek. Nincsen első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. A szálak mindig összefonódnak egy korábbi történet szálaival és az azt megelőző történetekével; bár ahogy az elbeszélő hangja háttérbe szorul, a kapcsolódások egyre bizonytalanabbnak tűnnek, mert minden kor a saját ábrázatához igazítja a történetet. Így lesz a pogányból szent és a tragikusból mulatságos;a nagy szerelmek érzelgősséggé sorvadnak, a démonok felhúzható játékszerekké zsugorodnak. Nincs megállás. Ide-oda jár az inga: valóság és fikció, anyag és szellem, millió módon fonódnak össze, és talán csak egyetlen közös vonásuk van: hogy megbújik közöttük egy parányi részlet, amely idővel világgá nő. Teljesen önkényes hát a választás, hogy honnan indulunk. Egy pontról, valahol a félig elfelejtett múlt és az éppen csak megpillantott jövő között. Innen, például. Ebből a kertből, ami teljesen el van hanyagolva azóta, hogy oltalmazója három hónappal ezelőtt meghalt. Ez a kert most féktelenül burjánzik a vakítóan világító augusztus végi ég alatt; gyümölcsei leszedetlenül csüngenek, a virágágyások szegélyeit elvadították a nyár viharai és tikkasztó, fullasztó napjai. Induljunk ebből a házból, amely pontosan úgy néz ki, mint a többi ház az utcában, és olyan közel épült a vasúti sínekhez, hogy amikor elhalad a Liverpool és Crewe között közlekedő személyvonat, a porcelánszobrocskák megremegnek az ebédlőszekrény polcain. És kezdjük akkor ennél a fiatalembernél, aki most kilép a hátsó ajtón, és a gyomverte kerti úton elindul egy rozoga kalyiba felé, ahonnan turbékolás és szárnyverdesés ujjongó kórusa hallatszik. A fiatalember neve Calhoun Mooney, de mindenki csak Calnek ismeri. Huszonhat éves, és öt éve dolgozik egy biztosítótársaságnál a város központjában. A munkáját egyáltalán nem élvezi, és az édesanyja halála végképp szertefoszlatta minden reményét, hogy egyszer majd megszabadulhat ettől a várostól, ahol egész életében lakott — talán ennek tudható be a szabályos arcvonások között fészkelő fásultság. A galambdúc ajtaja felé tart, kinyitja, és — jobb híján — ez az a pillanat, ahonnan a történet szárnyra kap.
Clive Barker: Korbács, Puszta Dóra fordítása