ha nem lehetetlen, akkor könnyű.
Visszamegyek a gépemhez. Le sem ülök, csak úgy, állva nyomom meg a küldés gombot, Nyújtózom egy nagyot, és kinézek az ablakon. Aztán lassan kiballagok, és fölteszek egy kávét. Mire lefő, a többiek is kiszivárognak a konyhába. Háromnegyed nyolckor már nem történhet semmi, amiről mi ne tudnánk órák óta.
A hivatalnokok ilyenkor próbálkoznak az első kávéjukkal napot kezdeni, álmosan és keserűen baktatva a folyosókon, mert aki maga csinálja a reggeli kávéját, annak nincsen tapasztalata az irgalomról. Mi ilyenkor már úgy kortyolgatunk a konyhában, vagy tiszta időben a tetőteraszon, mintha turisták lennénk, akik most érkeztek ebbe a gyönyörű városba, kíváncsian és áhítattal élvezve az ébredező város reggelét, mintha akkor látnánk először, olyan tisztán érzékelve a színeket és a tárgyakat, ahogy csak akkor képes az ember, ha valami nagy-nagy nyugalom és béke van benne.
András László: Egy medvekutató feljegyzései, Nyitott Könyvműhely, 2010, 156–157.