Azok, akik el akarják égetni a költészetet,
nem tudják, hogy a költészet hamu.
A kedvenc szigetemet csodás tenger veszi körül, de a belsejében vad hegyek nyújtóznak, ahová csak kevesen merészkednek. Azon az őszön, meredek emelkedőkön és via ferratákon át, félelmetes szakadékok felett, én és a barátom feljutottunk egy csúcsára, az Ökörszarv nevűre. Innen sok-sok kilométernyi síkság tárult elénk, egészen a messzi partokig nyúlva. Tovább időztünk, mint amennyit az óvatosság megkívánt tőlünk, már sötétben indultunk vissza. Félúton dörögni kezdett az ég, és szakadni az eső, akárcsak az őskorban. A fáklyánk elé vízfal emelkedett, egy lépésnél tovább nem láttunk. Az úton sár és víz hömpölygött, a felhők lejjebb ereszkedtek, sűrű ködöt képezve. Minden pillanatban éreztük, ahogy a kövek megindulnak a talpunk alatt, hogy a szakadékba zuhanjanak. Képtelenség volt tovább haladni.
Az ijedtségtől és a fáradtságtól űzve, egy kard formájú szikla alá húzódtunk be. A felhőszakadás lassanként elmosta az utat, a földcsuszamlás fenyegető robaja egyre nőtt, a sötétség sűrűsödött.
— Jó nagy slamasztikába keveredtünk — mondta barátom a sziklához bújva. A lámpéjra lenne most szükségünk.
Így hallottam életemben először erről a furcsa lényről.
— A pásztorok és az erre a tájra menekült szökevények egy legendát mesélnek — mondta barátom. — A lámpéj különös állat: egy kicsit éjjeli madár, egy kicsit kecske, egy kicsit sárkány. Hatalmas szemei világítanak, mint az égő tűz. Annak, aki éjjel eltéved, ezt a fényt kell keresnie, mert megmutatja az utat sötétben és felhőszakadásban.
— Te hiszel ezekben a históriákban?
— A legenda szerint a lámpéj annak jelenik meg, aki hisz benne, de annak is, aki nem — suttogta barátom. — Ebben a pillanatban nagy szükségem lenne rá, hogy higgyek benne.
A sziklakard omlani kezdett, és egy kő a vállamra esve megsebesített. Egyre erőszakosabban zuhogott az eső, a hegytetőről hatalmas földtömegek zúdultak le, a vízszivárgások patakokká duzzadtak. Innen mennünk kellett, de minden egyes lépésünk akár az utolsó is lehetett volna, repülés a szakadékba.
Ekkor pillantottam meg a fényt. Körülbelül kétszáz méterre alattunk, ilyen viharban is kristálytisztán kivehető volt. Barátommal összenéztünk. Útnak indultunk. A fény távoli volt, de éles. A szűk ösvényt épp annyira világította be, hogy le ne zuhanjunk. Lépésről lépésre, óvatosan ereszkedtünk le a hegyről, amíg egy barlanghoz nem értünk. Bent égett valami láng, de úgy tűnt, hogy fénye egyre homályosabb. Beléptünk. Most már biztonságban voltunk.
És akkor, nem tudnám leírni, miféle szerzetet láttunk. Csak azt tudom, hogy hatalmas, fényes szemei már csak pislákoltak. Pár pillanat múlva már nem is láttuk, csak nehéz légzését hallottuk, és a barlang az éjszakánál is sötétebbé vált.
Elaludtunk. Amikor felébredtünk, a hajnal fénye világította meg a barlangot. Előttünk hevert a lámpéj. Már csak élet nélküli test volt, hatalmas szemei csukva. Megérintettem. Meleg volt, mintha a fényből valamennyit még őrzött volna.
— Nem értem — mondtam, ahogy a barlangból kijöttünk, és az első napsugarak mutatták a visszautat.
— A legenda szerint — magyarázta barátom — a lámpéj csak egyszer világít, hogy jelezze az ösvényt annak, aki eltéved. De rögtön ezután, természetéből fakadóan, meghal.
Arra gondoltam, hogy visszamegyek a barlangba, és eltemetem. De a test már nem volt ott. Csak pár tollat, vagy pelyhet találtam, a lámpéj mintha elpárolgott volna.
Csendben, az eseményektől zaklatottan ereszkedtünk le a hegyről. Barátom valami gyászdal-félét dúdolt. Én a lámpéjra gondoltam szánakozva. De a szánalom hirtelen felismerésbe, csodálkozásba fordult. Ahogy a sziklákat magunk mögött hagytuk, és a tölgyek és parafák erdejébe értünk, a fájdalom egyfajta belső nyugalomnak adta át a helyét. Arra gondoltam, hogy minden sors közül, amit mi, kreatúrák hordozunk, talán a lámpéjé a legszebb. Még most is így látom. Egy nap talán ti is találkoztok vele.
Kovács Rita fordítása
Megjelent a Műút 2016055-ös számában