1945. június
A Krisztinában enyhe hullabűz, romok változatlanul, máskülönben február óta elég nagy haladás látszik. Gyalogolok Pest felé. Átérek a hídon, s ettől jókedvű leszek, noha a hídpénz óta ez veszteség, éppen egy pengővel csökken az értékem, ennyivel értékesebb állapot Budán lenni. A minisztérium lépcsőjén Pista jön lefelé.
— Hát te mit csinálsz itt? — nevetek rá örömmel.
Ravasz mosoly csillan meg a szemében.
— Itt én részt veszek az ország ügyeinek intézésében!
— Mi?
Most már nagyot nevet.
— Állásban vagyok az ötödik emeleten, segédhivatali tisztviselő.
Folyóirat nincsen, könyvkiadás nincsen, a magyar cenzúra nem engedélyezte Ady verseit, nem engedélyezett egy Karinthy-kötetet, a magyar polgármesterhez sem soron kívül, sem sehogyan nem tudunk bejutni, könyvnapra kiadnak majd egy antológiát, de a kiadó visszaküldte Pista versét, „aktuálisat” kér, afféle falra mázolható reklámszöveget a demokrácia propagálására, mint a sok-sok naponta megjelenő pártpolitikai hírlap.
Nevetünk. Az a szerencse, gondoljuk, mert erről nem beszélünk azóta, az a szerencse, hogy senki sem tud februári terveinkről. Már régen, még februárban kigyógyultunk belőlük. Gyökerében hamis szerepeket akartunk eljátszani, nagyképűek voltunk, izgága fontoskodók. A hatalomból akartunk részt kérni, s ha sikerült volna, nem lennénk írók. Nehéz próbán estünk keresztül. Valami hűséges szerkezet működött bennünk, eltúlozta izgágaságunkat, elrontotta nagyképűsködéseinket, csendesen és kitartóan vette el a kedvünket önnön fontoskodásainktól. Az ország ügyét? Legfeljebb egy minisztérium vagy egy párt napi ügyeit intézhetnénk helyette, ha feladjuk magányunkat, független létezésünk egyetlen éghajlatát, ahonnét igazában „intézzük az ország ügyét”, ha nem is napi ügyeit, s nem is „középiskolás fokon”. Jó, hogy megmenekedtünk egy tévedéstől, egy csúf hamisságtól. Maradjunk csak magunkra, így helyes, itt a helyünk, biztonságos oldalunk. Viszont egyelőre „intézhetjük” megélhetésünk ügyét, mert a kutya se törődik avval, mi van velünk.
De mégis, törődnek. Hangok hallatszanak egy ideje, cikkek jelennek meg a hírlapokban. Mi van az írókkal? Hol vannak az írók? Miután Regan és Goneril elmondták, mennyire nagyon szeretik, az öreg Lear király szólítja az osztozáshoz harmadik leányát. Mit szólnak az írók a politikusok és pártvezérek után a Demokráciához?
What shall Cordelia do?Restelkedő zavarban vagyunk. A szabadság sokkal bensőségesebb ügyünk, semhogy beálljunk ebbe a vetélkedésbe fennhangon dicsérni. S ahogy a legkisebbik leány nem kapható arra semmi áron, hogy egyéniségét megtagadja, s kitart az alapfokú igék mellett — „Szeretlek” — „S mit tudsz még mondani?” — „Semmit” — „Semmit?” — „Semmit” —, semmiképpen nem vagyunk hajlandók rosszul dicsérni a szabadságot, az üres propaganda szólamaival. Értünk a mesterségünkhöz, ismerjük a szavak erejét, hitelességük titkát, nem követhetünk el árulást ellenük.
Micsoda az írás technikájának minden titka és ereje? Az a roppant egyszerű dolog, hogy nem mondunk sem többet, sem kevesebbet, mint az igazság. Ez a módszer, leleplezhetjük. A propagandairodalom nem fogja követni titkos módszerünket, ettől nem tartunk. Mi sem fogjuk követni a propagandát a maga útján.
Hogy ezúttal az igaz ügyet szolgálja? Annál kevésbé szabad rosszul szolgálnia. Hogy eredményes a módszere? Éppen ezen kellene elgondolkozniuk, az ő eredményeiken.
A szélsőjobboldali propagandánál eredményesebbet kívánni sem lehetne Magyarországon. Sok millió szavazat és párttagság bizonyítja, milyen könnyen hat a népre a hamis szó. Nos hát, mi nem akarjuk, hogy propagandánk hasson a népre, egészen ellenkező dolgot akarunk — olyan magyarokat akarunk, akikre nem hat semmilyen propaganda, se igaz ügyé, se igaztalané… Olyan embereket akarunk, akik képesek a maguk fejével gondolkozni, a maguk szívével érezni, olyan népet, amelyik nincs tehetetlenül kiszolgáltatva annak, amit a propaganda a szájába rág. Úgy van, valljuk, mást akarunk: szabad és független egyéniségeket, nyílt, elfogulatlan szíveket, művelt és bátor főket… amilyenből ha csak néhány ezer lett volna ebben az országban, dönthetett volna minden propaganda, sőt minden ágyú és harckocsi ellen…
Dönthetett volna? Vajon?
Fennhéjázó szavakat, patetikus közhelyeket írok le megint. Van ennek valami értelme itt?
Talán van. Nézd meg ezt a parasztot ebben az új képes újságban. Nézd csak okos arcát, beszélhetsz neki a hordóról, udvariasan bólogat, aztán hazamegy, és tudja, amit tud. Nézd a növekedő kamaszokat, nézd az asszonyokat, a gyerekeket. Cserbenhagynád őket azoknak a kedvéért, akik propagandával meghódíthatók? Beállhatsz-e a zajos kórusba, alapfokú igéid helyett szemérmetlen jelzőket harsogni?
Vagy éppenséggel azt kívánja tőled a demokrácia, hogy önmagadnak csinálj propagandát őelőtte, s akkor kész lesz kiadni a részedet a felosztott királyságból?
Mit tegyen Cordélia? Nincs választása.
Ottlik Géza: Naplóoldalak
O. G.: Próza, Magvető, 2005, 104–107.