Bodnár János emlékére
„Te… A meccs elején néztem a szurkolókat. Ennyi boldog embert!”
(Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli)
Annyi barátnő jött az őszi utolsó meccsre, hogy nekem már nem jutott hely a kisbuszon. Szerencsére Földi szólt, hogy az ő autójában van még hely, elsétáltunk hát hozzájuk, és Lenglivel kiegészülve nekivágtunk az útnak.
Mivel előző éjjel zivatar volt, a táj úgy nézett ki, mint egy végtelen, száradni kiterített turkálós kezeslábas. Földi betolta a Manu Chao-cédét a lejátszóba, Lengli pedig közölte, hogy ideje elkezdeni a bemelegítést, nehogy a meccsen lemerevedjünk. Először pálinkával kínált, aztán kunkordiból készült borral. Már a szaguktól hányingerem lett, a hangulatunk viszont határozottan javulásnak indult. A lepukkant bányavárosba érve már együtt dudorásztuk:
Mano Negra clandestina
Peruana clandestino
Africano clandestino
Marijuna ilegal.
Szerencsére Földi nem ivott, így hamar megtalálta a focipályát. Mikor leparkoltunk a klubház melletti salakon, az ifisták már melegítettek, a csajok pedig a büfé előtti betonplaccon csipszeztek egy magukkal hozott pokrócba burkolózva.
Egy helybelitől megkérdeztem, merre van a vécé, s miután ő udvariasan útbaigazított, beballagtam a vendégöltözőbe, benyitottam a zuhanyzóba, sáros nyomokat hagyva magam után átcsörtettem a barna színű csúszásgátló gumiszőnyegen, és kitettem a teát hűlni.
Aztán kisétáltam a pályára, amelyet nagy foltokban bokáig érő víz borított. Megcsodáltam az egyetlen, de annál hosszabb reklámtáblát, melyen a zvg zvg zvg felirat volt olvasható. Bárkit kérdeztem, senki nem tudta megmondani, mi lehet a konnotációja, de még azt sem, mi a denotációja ennek a betűsornak.
Az egyik tizenhatossal egy vonalban viszont hullott falevelekből jól olvashatóan a város nevét rakták ki.
Közben két játékvezető is megjelent a pályán, és élénk tárgyalásba kezdtek a csapatok képviselőivel. Elindultam a csoportosulás felé. Éppen a kapu mögött jártam, mikor az egyik melegítő játékos megpróbálta átívelni a kapusunkat, aki egy látványos vetődéssel a léc fölé paskolta a labdát, majd egyensúlyát vesztve, nagy csobbanással a gólvonal mögötti pocsolyában landolt.
Mikor a bírókhoz értem, még akkor is a ráfröccsent sarat törölgettem az arcomról. Nem lesz meccs, foglalta össze a tárgyalás eredményét Veknyi. Az ifibíró engedné, de a nagybíró hajthatatlan. Így aztán az ifibíró sem engedi, mert hogy nézne az ki, ha ő hagyná lejátszani az ifimeccset úgy, hogy közben tudja, hogy a nagyok meccsére már a másik bíró alkalmatlannak nyilvánította a pályát?
Kicsit győzködtük még a főbírót, de ő kihozott a szertárból egy labdát, majd a pálya leginkább vízzel borított részein látványosan leejtette, hogy íme, nem pattan, lebeg, aztán a szájába vette a sípját, és lefújta az el sem kezdődött meccset.
A parkolóban vártuk, hogy az ifisták átöltözzenek és a bíró megírja a jegyzőkönyvet, mikor megszólított minket egy tetovált nyakú csávó. Csákány, mi a pálya? Hát ez az, válaszoltam, a rigó szerint játékra alkalmatlan a pályátok, nem lesz meccs. Tetovált nyakú odasétált a klubház sarkához, jobbjával a falat támasztva, nekünk háttal brunyálni kezdett (hirtelen elszégyelltem magam, csak én vagyok ilyen tahó, gondoltam, hogy pár csepp sárga miatt összesározom a fél zuhanyzót), de egy hernyó ez a bíró, mondta, két hete sokkal nagyobb vízben játszottunk. Amúgy meg tök frankó, hogy elmarad a meccs. Úgyis csak hatan tudtunk volna kiállni…
Pakoltunk, indultunk haza. Út közben körvonalazódott egy terv. Hogy ne vesszen kárba a nap, otthon játsszon edzőmeccset az ifi a naggyal.
Mire megérkeztünk, a górék már eldöntötték, hogy ez nem jó terv, nálunk is vizes a pálya, nem hiányzik, hogy fel is szántsuk. De mivel már fő a kaja az esti szezonzáró bulira, el kéne ütni addig az időt valamivel. Így hát kapott mindenki egy doboz sört, autókba és buszra szálltunk, és átmentünk a szomszéd faluba meccset nézni.
Milliószor álldogáltam már a szomszéd falu pályájának szélén. Voltam ott hazai szurkoló, vendégedző, vendégszurkoló és hazai edző. Lőttünk lámát, veszekedtünk törpe akrobatával, kerülgettük a pályán legelésző szamarat, és ott nézett végig miattam egy unalmas meccset egy híres magyar író hiába…
Az unalomban most sem volt hiány. Egymás hibáiban haldoklott a két csapat, pedig a mi megjelenésünk háromszorosára növelte a nézősereget, a hangerőt pedig csutkáig tekertük. Ilyet még sosem hallott a pálya végén omladozó vén kastély, a szomszéd falu kanjai üvöltve bíztatták az ősi ellenfelet.
A szünetben felkerestem a jól ismert szabadtéri slozit. Oldalán néhány éve a következő felirat virít: LOL INTERNET 🙂 . Hagyományos falra hugyozós változat, mellmagaságig feketére kenve, a fal tövében kis vizeletelvezető árokkal. A bejárat előtt egy vasúti gyalogátkelőhelyeken rendszeresített terelőkorlát (ún. gyalogos „labirintkorlát”) várja az elszánt, és többnyire ittas hogyozni vágyókat. Maga a bejárat L alakú, tovább csökkentve ezzel a bejutási esélyeket. A labirintus különböző pontjain húgyfoltok jelzik, hogy jó néhányan feladták a küzdelmet a cél előtt.
Én végül bejutottam. Erőfeszítésem jutalmául vaksötét fogadott odabent, mire elővettem állandóan magamnál hordott fényképezőgépemet. Kattintgattam, és a vaku fel-felvillanó fényénél dobtam egy sárgát. Később megnéztem az így készült képeket. Visszatérő motívum rajtuk egy halvány sugárnyaláb, melynek fényét cseppekké robbantja egy, a vizeletelvezetőben fekvő sörösdoboz.
A második félidőben 30 000 forintért szóban megvásároltam az egyik hazai játékos játékjogát, a vendégek egyszer valahogy áttuszkolták a labdát a gólvonalon, és vége is volt. Beszálltunk egy SCHOOL BUS feliratú járműbe, mire megérkeztünk, készen volt a kaja. Tejes rekeszekbe és vödrökbe pakoltuk a pálinkákat és a söröket, és átcipeltük őket az ebédlőbe. Mert egy meccs elmaradhat, de a szezonzáró buli sosem.
Pohárköszöntőt mondott az elnök, a nagyok edzője, az ifiedző, és egy székre állva a csajok edzője is.
Aztán újra az elnök kért szót. Mindenki elcsendesedett. Tudtuk, miről fog beszélni.
Az egyik törzsszurkolónk, Jancsi bácsi, aki azért kapta ezt a nevet, mert egy kukoricaföldön született, hajnalban még úgy gondolta, elkíséri a csapatot az utolsó őszi meccsre. Aztán szólt neki az egyik szomszéd, hogy gombázni megy, nem tart-e vele. Nem tudni, miért, Jancsi bácsi végül a gombászást választotta. Ott esett össze, és ott halt meg, annak a hajdani kukoricásnak a közelében, ahol született. Elnökünk azt kérte, főhajtással és egyperces néma csenddel emlékezzünk rá.
A fogyó hold úgy szórta fényét az úttestre, mikor hazafelé bicikliztem, mint egy ostorlámpa.
Tudom, hogy Jancsi bácsi most is ott áll a kék-fehérre festett korlátnak támaszkodva, és türelmesen várja a bíró sípszavát, hogy újra és újra, örökké lássa élete csapatát a mennyei megye kettőben…