Bazsányi Sándor igencsak nehéz feladatra vállalkozott, amikor úgy döntött, hogy az Esti Kornélról szóló „esszéfüzér” írásába fog. Ezt a szokványosan hangzó felütést korántsem retorikai fölvezetésnek szánom. Az elmúlt 25-30 év egyik legtartósabb tendenciája a hazai irodalomtudományban Kosztolányi életművének folyamatos felértékelődése. Ennek a markáns jelenségnek kitüntetett szereplője az Esti Kornél szövege. Ha felütjük az Újraolvasó sorozatban megjelent Kosztolányi-tanulmánykötetet (1998), azt láthatjuk, hogy a huszonöt tanulmányból négy foglalkozik a novellaciklussal, egy további pedig az Esti Kornél éneke című költeménnyel. Azaz a tanulmányok egyötöde választotta tárgyául az életmű egyetlen alkotását, illetve egy ahhoz szorosan kapcsolódó másik szöveget. Az Esti Kornél interpretálására irányuló hajlandóság azóta sem csökken, ennek bizonysága többek között Bazsányi Sándor kötete is.
Ebben a befogadástörténeti szituációban nem könnyű újszerű, izgalmas perspektívát nyitni: esszét írni nehezebb feladat, mint tanulmányt vagy értekezést. Ha az esszé szó eredeti jelentését komolyan vesszük, a műfajt kísérletként kell értelmeznünk. Olyan merész vállalkozásként, amely nem kitaposott ösvényen halad, hanem bizonyos értelemben járatlan utakon indul el. Bármely könyvtől joggal várjuk el, hogy elolvasása után egy kicsit más nézőpontból tekintsünk arra a tárgyra, amelyet feldolgoz — még inkább áll ez az esszé műfajára. Bazsányi Sándorral ellentétben nem gondolom, hogy az esszé szigorú műfaji szabályokkal bírna — még kevésbé azt, hogy e szabályok megtiltanák a szövegbéli hivatkozásokat (11) —, az azonban határozott meggyőződésem, hogy az esszéíró nem játszhat biztonsági játékot, kockázatot kell vállalnia. Az esszében kell, hogy legyen valami kalandszerű, egy új látószög felvetésének kísérlete, úgy kell megtennünk a tétet, hogy a nyeremény nem garantált. Míg egy tisztes tanulmánykötet megelégedhet az eredmények alapos összefoglalásával és kisebb kiegészítések elvégzésével, az esszének ennél nagyobb kockázatot kell vállalnia. Persze szóba jöhetnek más, érthető megfontolások is: az esszé mellett döntve megszabadulhatunk a terjedelmes szakirodalom ballasztjától, a formalizált beszédmód helyett nagyobb szabadságot kínáló nyelvi regiszterben mozoghatunk, szubjektívabb nézőpontból tekinthetünk témánkra.
Ha Bazsányi Sándor kötetét a fent körvonalazott műfaji elvárásokkal szembesítjük, joggal támadhat hiányérzetünk. Ugyan feltűnően keveset hivatkozik a korábbi szakirodalomra, s bizonyos visszatérő kollokviális beszédfordulatok („nagyon úgy tűnik”; „nincs mese”; „ha úgy jön ki a lépés”; „meg egyáltalán”; „meg egyébként is”; „mi van akkor” stb.) is azt igyekeznek sugallni, hogy más ez a beszédhelyzet, mint a tudományos értekezésé, hiányzik az esszé sava-borsa, a bátor kezdeményezés. Az esszékötet a legtöbb vonatkozásban megmarad az utóbbi évtizedek szakirodalmi tekintélyei által kijelölt keretek között. A szövegek esztétikai teljesítményét gyakran abban látja, hogy azok mintegy a nyelvi fordulat belátásainak megjelenítéseként értelmezhetők. Az elméleti tézisek (a nyelv eszközszerű használatának meghaladása, anyagszerűségének előtérbe helyezése [104] a dolgok és a szavak közötti kapcsolat bizonytalan volta [176], a szépirodalom egyik legfontosabb feladata: színre vinni a jelölő nyelv érzéki tapasztalatát [178, 184], csak a nyelven keresztül lehet hozzáférni a világhoz [204] stb.) visszakeresése — függetlenül attól, hogy osztjuk e belátásokat vagy sem — ma már nem elegendő az esszé meggyőző teljesítményéhez. Az elmúlt évtizedek során e tételek iskolai tananyaggá váltak, nincs az az irodalomelmélet kurzust elvégzett elsős egyetemista, aki ne hallott volna róluk. Úgy vélem — szemben a kötet szerzőjével —, hogy az olyan típusú megállapításokhoz sem szükséges „értelmezői merészség” (72), mint amelyik a vonatban regényt olvasó fiatal Estiben az olvasó allegóriáját látja. Az olvasás allegóriáinak hazai sikere után egy időben kifejezetten divattá vált a hasonló allegóriák gyűjtése. Hasonlóan kevéssé hat eredeti megközelítésnek, amikor azt olvassuk, hogy a Pataki és Esti beszélgetését „ábrázoló szöveg tulajdonképpeni hőse: maga a szöveg.” (220) Ilyen bejáratott úton halad az értelmezés akkor is, amikor arról ejt szót, hogy Esti nem tekinthető alteregónak, hogy a gyűjtemény tudatosan megy szembe a műfaji elvárásokkal, ahogy az sem tekinthető újszerű felvetésnek, hogy a kötet a viszonylagosság műfaji színreviteleként fogható föl (16, 120). Az esszé olvasásakor gyakran az a benyomása támadhat a kötet olvasójának, mintha a dolgok eredendő relativitásának gondolata a korszak magyar irodalmában Kosztolányi egyéni szabadalma volna, jóllehet a századforduló irodalmának egyik toposzáról van szó, mely többek között Krúdy Gyula és Cholnoky Viktor írásaiban is állandóan visszaköszön. Több invenciót sejtet az ötletszerű írások emancipálásának értelmezői programja (31), ezért erre a kérdésre később részletesebben is kitérek.
Nem csak az interpretáció fő orientációs pontjaival kapcsolatban vethető fel, hogy túlságosan is egy irányban halad a Kosztolányi-értelmezés kanonizált műveivel. Az esszékötet értelmezői attitűdjét ugyancsak erősen problematikusnak látom. Kosztolányi felértékelődése az elmúlt években együtt járt egy már-már kultikusnak nevezhető beállítódás térnyerésével. A Kosztolányira vonatkozó szakirodalom olvasója joggal érzékelhet bizonyos egyoldalúságot a korszak megközelítésében. Az interpretációk egy részét olvasva azt hihetnénk, hogy Kosztolányi mintegy magányos fároszként emelkedik a korszak magyar irodalma fölé. Ez a kultikus jellegű perspektíva véleményem szerint káros, mert — a magyar irodalomtörténet-írás régi, de korántsem követendő hagyományait folytatva — más életművek egyoldalú és tendenciózus leértékeléséhez vezet(het).
Bár egyetértek Bazsányi Sándorral abban, hogy Babits nem volt értő és avatott kritikusa az Esti Kornélnak, mégis meglehetősen tendenciózusnak hat nevezetes recenziójának unalomig ismételt bírálata. A tartalomra koncentráló Babits és a formában tartalmat látó Kosztolányi leegyszerűsítő és hamis képlete immár évtizedes múltra megy vissza, s ehhez az irányhoz csatlakozik az esszé szerzője is. Ez az egyoldalú perspektíva jól érzékelhető abban az okfejtésben, amely azt hivatott bemutatni, hogy Babits kritikája éppen azt védi, amit Arany Jánoshoz című szonettje Kosztolányihoz hasonlóan még támadott. A „takart seb”, illetve a „szíven a hetyke festék” szókapcsolat rokon értelmű voltát konstatálva a szerző levonja a végkövetkeztetést: „Az Esti Kornél énekének »hetyke festéke« tulajdonképpen ugyanazt a poétikát jelöli, mint az Arany Jánoshoz írt Babits-szonett »takart sebe« […]” (40) Ez a megállapítás nagyon gyenge lábakon áll: miként lehet a két vers poétikáját azonosítani kizárólag a rejtettséget hangsúlyozó szókapcsolat alapján? Hogyan lehet megfeledkezni arról, hogy a Kosztolányi-szöveg bravúrosan megvalósított szeszélyes szertelenségének semmi nyoma a Babits-szonettben, amely több ponton is ráhagyatkozik a klasszikus retorika eljárásaira, s iróniája korántsem vezet a fegyelmezett versbeszéd elutasításához? Az is komoly kételyeket ébreszt, hogy az Esti Kornél énekének poétikai elveit Bazsányi Sándor megfelelteti az Esti Kornél című gyűjtemény poétikájának, holott az első fejezetbeli kontraktus arra figyelmeztethet, hogy legalább kétféle beszédmód jelenlétével érdemes számolnunk a kötetben. Az Esti Kornél énekének poétikai magatartását túlzás lenne Kosztolányi vagy akár csak a kései Kosztolányi ars poeticájaként azonosítani, mert az csupán egyik ars poeticájaként fogható föl. Mi értelme vállalni ezeket a nehezen indokolható értelmezői gesztusokat? Nem tudom — az azonban kétségtelen, hogy e műveletek nyomán megképződik egy olyan látens narratíva, melynek értelmében Kosztolányi hű marad ifjúságuk közös eszményeihez, miközben Babits saját egykori felfogását tagadja meg.
A kultikus beszéd nyomai leginkább a szuperlatívuszok gyakori használatában válnak érzékelhetővé. Igencsak erős állításnak tűnik például, hogy az „»elbeszélés mesteri« módjára is odafigyelő olvasó” soha nem unatkozik, ha Kosztolányi bármelyik művét „immár sokadszorra veszi kezébe” (10), mint ahogy azt a kijelentést sem lehet teljesen komolyan venni, melynek értelmében Kosztolányi „minden egyes új szöveghelyzetben igyekszik újragondolni minden egyes korábbi művét, azok minden egyes porcikáját” (80). Hasonlóan inkább csak retorikai gesztusként értelmezhető az alábbi kijelentés is: „Kosztolányi olyan fokú figyelemben, sőt tiszteletben részesíti a legapróbb nyelvi elemeket, a legjelentéktelenebbnek tűnő szavakat, például a jelzőket, mint más még az embereket sem.” (145) A kötet poétikájának újszerűségét szintén eltúlozza Bazsányi, amikor provokatív poétikáról (146), „vadul eklektikus” (201), „provokatívan hiperdemokratikus” (111) szerkezetről, illetve általában a Kosztolányi-féle irodalom „(hiper)demokratikus” övezetéről (223) ír. Miben is áll ennek a hierarchiát provokatívan semmibe vevő írásmódnak a sajátossága? Abban, hogy jól megfér egymással az anekdotikusság, az ötletszerű példázatos történet, az önmagát is parodizáló bölcselkedés, valamint a novella műfaji alkotóelemei. Nehezen vitatható tény, hogy az anekdotikus narráció, a szellemesen, csevegve filozofáló tárca és a novella korántsem az Esti Kornélban talál elsőként egymásra. Cholnoky Viktor elbeszéléseiben, s különösen a Trivulzio-történetekben — melyeknek egy részét Kosztolányihoz hasonlóan önálló ciklusban is megjelentette szerzőjük — már az 1910-es években megvalósult e műfaji komponensek összjátéka. Erre a párhuzamra már csak azért is érdemes lett volna ügyelni, mert Trivulzio a novellák elsődleges elbeszélőjének szemében maga a megtestesült művész, akit egyszerre szemlél iróniával és csodálattal, ami párhuzamot mutat az Esti Kornél elsődleges és másodlagos elbeszélőjének szereposztásával. A tárca és a novella közötti átjárás a századelő irodalmában általánosan elterjedt jelenség, s a filozofálás önmaga fölött is ironizáló, paradoxonra kihegyezett változata ugyancsak a korabeli tárcaműfaj jól ismert kelléke. Aligha kétséges, hogy ezt a sajátos műfajötvözetet Kosztolányi Esti Kornélja működteti a legvirtuózabb módon, de mindezt radikális poétikai innovációként felmutatni nem csupán aránytévesztés, hanem egyszerűen tévedés.
A műfajok hierarchikus minősítését — legalábbis elvi szinten — elutasító szerző arra figyelmeztet, hogy „nem szabad versenyeztetni egymással” a tudatosan eklektikus műfajiságú kötet különböző típusú fejezeteit, szövegtípusait. Ezzel a beállítódással maradéktalanul egyetértek, amennyiben arra vonatkozik, hogy elfogadjuk: ez a kötet tudatosan érvényteleníti a magas irodalom és a szórakoztató irodalom között tételezett értékhierarchiát. A gyakorlatba átültetve azonban ez az elv az esszékötetben úgy valósul meg, hogy minden egyes fejezet egyformán sikerültnek mutatkozik: Kosztolányi könyvének nincs olyan fejezete, amely ne nyerné el Bazsányi Sándor feltétlen tetszését. Nos, ebben a tekintetben nem tudok azonosulni a szerző álláspontjával. Megítélésem szerint több olyan fejezet is található a könyvben, amely inkább az egyszer használatos szöveg kategóriájába sorolható, mint az újraolvasást kívánó vagy provokáló elbeszélések közé. E sorok írója töredelmesen bevallja, hogy a kötet példázatos történeteit távolról sem tartja olyan sikerültnek, mint például az Elnök úr anekdotikus elemekből, tárcaszerű, önironikus bölcselkedésből ötvözött remeklését. Nem olvasom Kosztolányi könyvét permanens eufóriában, nem követem a szerző olvasati ajánlatát, amely a Barthes által meghirdetett elvet némiképp átértelmezve arra szólít fel, hogy az Esti Kornél befogadása során folyamatosan örüljünk. Az elemző örülés programját már az Elöljáróban című fejezet meghirdeti (10), majd a szerző többször is vissza-visszatér rá (51, 99, 118, 123, 155, 194). Ennek az öröm-módszertannak talán legextrémebb megfogalmazása így hangzik: „A könyv olvasója annak örül, amit kap. Egészen egyszerűen csak kedvét leli minden ábrázolásbeli fordulatban, elbeszéléstechnikai változatban, műfaji csavarban és furfangban.” (51) Számomra ez az eltökélt öröm, s különösen gyakorlati megvalósulása (egyetlen kritikai észrevétellel sem illeti a szerző Kosztolányi könyvét), nem egyeztethető össze az értelmező olvasás befogadói magatartásával. Egy könyv felszabadult élvezetéhez nincs szükség arra, hogy felesküdjünk teljességgel szeplőtelen voltára. Akár természetesnek is tarthatjuk, hogy vannak sikerültebb és kevésbé szerencsésen megoldott szakaszai. Kétszáz oldalon át folyamatosan örülni nemcsak fárasztó, de egy kicsit hiteltelen is. Pedig ez a magatartás észrevétlenül szinte elvárássá alakul Bazsányi kezén. A tizenegyedik novella kapcsán megtudjuk, hogy a fárasztónak tűnő részletek nem annyira fárasztóak, mint inkább provokálnak és „életben tartják az olvasás örömét: a kíváncsi természetű és megengedő felfogású olvasó: a demokrata olvasó örömét.” (124) Ennek a logikának nem jó a végére járni: akit fárasztanak bizonyos fárasztónak tetsző részletek, az nem kíváncsi természetű és megengedő olvasó? Aki az Esti Kornél bizonyos részeit nem tartja sikerültnek, az nem demokrata? (Bízzunk benne, hogy a szerző nem egészen így gondolta.)
Lássuk most már, mennyire mutatkozik maga a szerző demokrata olvasónak! Üdvözlendő, hogy Bazsányi deklaráltan nem osztja a műfajok hierarchiájára vonatkozó makacs előítéletet, s a Babits-kritikában leértékelő hangsúllyal emlegetett anekdota szót viszonylag gyakran és bátran használja, s az esetek többségében pejoratív mellékzönge nélkül. Ezt a beállítódást értékelnünk kell, különösen, ha tudjuk, hogy a hazai irodalomtudomány még mindig gyanakvással viseltet az anekdotával és az anekdotikus narrációval szemben. A tekintélyes Kosztolányi-olvasatok az elmúlt néhány évtizedben általában kerülték még az említését is, mivel Kosztolányi művének degradálását látták abban, ha valaki az Esti Kornélt hírbe hozza az anekdotával. E határozott kiállás értékét némiképp csökkenti azonban, hogy a kezdeményezés nem egészen új keletű — jóllehet elképzelhető, hogy a szerző nem ismerte a szakirodalom vonatkozó tételeit, hiszen egyetlen alkalommal sem utal rájuk —, továbbá az anekdotikusság mibenlétének viszonylag definiálatlan volta, de leginkább az, hogy bizonyos szöveghelyeken a szerző maga is osztani látszik az anekdotát/anekdotikusságot leértékelő előítéleteket.
Ha megkíséreljük körvonalazni, hogy az anekdota szó különböző előfordulásai milyen jellegzetességeket kapcsolnak ehhez a műfajhoz/beszédmódhoz, azt tapasztaljuk, hogy poétikailag releváns szempontok, pontatlanságok és átöröklött előítéletek egyaránt szerephez jutnak az esszének tulajdonítható anekdotafogalom kialakításában. Kétségtelenül helytálló a kollokviális jelleg kiemelése (68–69), s az egyes szám első személy nem törvényszerű, de gyakori alkalmazása (53). A „kedélyes szeretet” (70, 204), a „humoros, vidéki történet” (182, 189) emlegetése már problematikusabb, hiszen az anekdotikus narráció egyik, csupán egy bizonyos irodalomtörténeti korszakra jellemző változatának sajátosságait a műfaj konstitutív vonásaiként állítja be. Ennyiben osztani látszik azt a közkeletű tévedést, amely az anekdotizmus 19. századi hazai változatát a műfaj időtlen ideáltípusaként azonosítja, s elfeledkezik arról a kézenfekvő tényről, hogy az élő műfajok, beszédmódok természetes sajátossága a változás, továbbá arról, hogy az anekdotizmus több száz éves története során a hazai irodalomban szintén számos eltérő változata alakult ki, s él jelenleg is. A zavaró tisztázatlanságok között említhető a mese és az anekdota műfajmegjelölés váltakozó használata (134), valamint az ötletszerűség és az anekdota azonosítása, ami elmossa a komikus példázat, a tárca és az anekdota közötti különbségeket.
A „kedély nélküli mesemondást imitáló novella” (193) fordulat már átvezet az arisztokratikus irodalomszemléletből fakadó leértékelő előítéletek területére. Lényegében azt a vádat visszhangozza, amely az anekdota problémátlan, bornírtan egyszerű világnézetét kifogásolja. Túl azon, hogy ez a kritika már Mikszáth anekdotizmusával kapcsolatban sem állja meg a helyét, a szerző nem látszik ismerni az anekdotikus elbeszélésmód azon hazai változatait, amelyekben az anekdotikusság és a viszonylagosság, az anekdotikusság és a kétely kéz a kézben járnak egymással. Az anekdota századfordulón lezajlott átalakulását Bodnár György 1988-ban megjelent tanulmánykötetének egyik fejezete meggyőzően mutatta be, s azóta több, a 20. század első felének prózáját vizsgáló tanulmány is megfontolandó érveket mozgósítva jelezte ennek az előítéletnek az egyoldalú és tarthatatlan voltát. Még nyilvánvalóbb a leértékelő tendencia jelentkezése az esszé VII. fejezetében, amely az anekdotát a novellaciklus „legkevésbé összetett” műfajának nevezi. (189) Később azt is megtudjuk, hogy Zsuzsika történetét elbeszélve „a műfajtudatos Esti (és Kosztolányi) ezúttal sem pusztán újramelegíti a vidéki tárgyú, humoros ízű anekdota langyos és olcsó egytálételét — noha a látszat erre utal.” (190–191) Az értelmező nyelv ezen a szöveghelyen látványosan leértékelő jellegű: az anekdota langyos és olcsó műfaj, s alkalmazására egyetlen mentség, hogy jelentősen átalakul, mintegy önmaga paródiájává válik. (194) Noha a novella zárlatának parodisztikus jellege nehezen vitatható, mindez mit sem változtat a műfaj előítéletes megközelítésén. Az Elnök úr történetét elemző fejezetben hasonló okfejtés olvasható: „csakis az adomázó kedélyben megnyilvánuló »léhaság« jól kidolgozott beszédfelületén nyilvánulhatnak meg a »mélységre« vonatkozó bölcs ajánlatok. Élesebben fogalmazva: a fecsegő »léhaság« prózája úgy hozhatja csak szóba a magvas »mélységet«, hogy egyúttal parodizálja is […]” (211) Az Esti Kornél énekének sekélység–mélység ellentétpárja az esszékötet szemléletmódjának talán legfontosabb hivatkozási pontja. A sekélységre vonatkozó versbeli paradoxonok alapján akár dicséretnek is vélhetnénk az anekdotára kiosztott „léha” minősítést. Ugyanakkor bármennyire is csillog a dialektika az esszé fent idézett mondataiban, az anekdotikusság önmagában nem kap itt létjogosultságot, csupán az igazolhatja, hogy a bölcselkedő mélység öniróniáját a maga komikus effektusával mintegy előkészíti. Az anekdota csak egy vegyes páros tagjaként léphet pályára, míg az önmaga felett ironizáló bölcselkedés egyéniben is ütőképes. Ezt a beállítást erősen vitathatónak vélem: a játékos bölcselkedés megítélésem szerint ugyanazon a szinten helyezkedik el, mint az anekdotikus történetmondás, Kosztolányi elbeszélő nyelvében a két réteg egyenrangú, egyik sem fontosabb a másiknál. Nincs közöttük hierarchikus viszony: ez is az Esti Kornél poétikai demokratizmusa. (Ne gondoljuk, hogy Esti bölcseleti eszmefuttatásai mélyebbek filozófiának, mint anekdotái történetnek.) Az anekdotával szembeni arisztokratikus fenntartásoktól Bazsányi elbeszélő nyelve tehát korántsem mentes, ebben a tekintetben aligha szakít végérvényesen a sokat bírált Babits szemléletmódjával.
Bazsányi meghirdetett demokratizmusának másik határát a példázatos-allegorikus jellegű fejezetek képezik. Saját előfeltevéseimet-előítéleteimet leleplezve bevallom, hogy ebben a tekintetben ízlésünk megegyezik. A példázatos történeteket (ideértve a tizennyolcadik fejezetet is) némiképp didaktikusnak tartom: az igazmondó városról szóló fejezetet majdhogynem Karinthy is írhatta volna. (Röntgenország című novellája egyébként ugyanerre az ötletre épül.) E tanulság felé haladó szövegek — amelyek rosszabb esetben ki is mondják üzenetüket, amin csak részben segít, hogy nem veszik teljesen komolyan — tulajdonképpen a „tartalmat” helyezik előtérbe a formai megalkotottsággal szemben. A nyelv érzékisége a fogalmi síkhoz képest másodlagos hatástényezővé válik, így nem feltétlenül állják ki a többszöri olvasás próbáját. Az Esti Kornél sikerült fejezetei izgalmas műfaji eleggyé dolgozzák össze az anekdotikus elbeszélés, a tárca és a novella műfaji alkotóelemeit. Amikor azonban a tárca dominánssá válik, a publicisztikának ez az eredetileg egyszeri olvasásra készült műfaja a többi komponenst is az egyszeri érdekesség felé mozdítja el.
Az esszékötet szerzője azonban nem fogalmaz meg kifogásokat Kosztolányi művével szemben. A folyamatos örömre felesküdve ezért kénytelen olyan műveleteket végrehajtani, melyek arra hivatottak, hogy elhomályosítsák, megkérdőjelezzék a példázatos-didaktikus vonásokat. Az utolsó fejezet kapcsán például az allegória dekonstruálásáról, ironikusan átértelmezett allegorikusságról (256), illetve az allegorikus példázat műfaját ironikusan megidéző novelláról esik szó. Az iróniának ezt a teljesítményét a szerző Esti búcsúzó mosolyának, valamint a címben szereplő „megrázó” és „közönséges” melléknév között mutatkozó feszültségnek tulajdonítja. Megítélésem szerint az elbeszélés tagadhatatlan iróniája nem a választott műfajra vonatkozik (ennek a magam részéről semmi nyomát nem látom), hanem az ember egzisztenciális helyzetének, az emberi életút természetének. A jelzők közötti feszültség is beilleszthető ebbe az összefüggésbe, hiszen mindez közönséges, amennyiben mindenkinek az élete hasonló keretek között folyik le, de megrázó, amikor a saját történetünkként ismerünk rá. Másfelől az élet hétköznapisága és a meghalás rendkívüli eseménye is ráíródik a fenti ellentétpárra. Nem az elbeszélés poétikai jellegzetességei válnak tehát irónia tárgyává, hanem az élet mibenlétére vonatkozik az ironikus index.
Bár mindeddig kritikai észrevételeimet hangsúlyoztam, Bazsányi nem mutatkozik avatatlan olvasónak. Kifogásaim többsége leginkább arra vonatkozott, hogy könyve nem ajánl fel olyan újszerű látószöget, amely indokolná az esszé műfaját, illetve a könyv terjedelmét. Felszínességgel nem vádolható, s nyilvánvaló félreolvasást sem vethetünk a szemére — egyetlen kivétellel. Megítélésem szerint az Elnök úr alakját, illetve a másodlagos elbeszélő, Esti hozzá fűződő viszonyát alapvetően tévesen ítéli meg. A nyelv anyagszerűségére vonatkozó elméleti tétel ortodox kezelése az Elnök úr alvásának — legalábbis számomra — meghökkentő interpretációjához vezet: míg az érdektelen felolvasások előadói „leginkább az ügyüket képviselő közegnek tekintik a nyelvet (még a költők is!), addig az elnök számára az eszköz maga lesz a lényeg, az anyagszerű közeg; az alvást biztosító nyelvi moraj.” (210) Hogy is van ez, autentikusabban viszonyulunk a nyelvhez, ha egyszerűen bealszunk, mint ha beszélni próbálunk? Azt hiszem, alaposan téved a szerző, amikor az Elnök urat és Estit majdhogynem egy szintre hozza, egymás alteregóiként kezeli őket (207), s amikor azt állítja, hogy „Esti büszkén vallja magát az Elnök tanítványának” (210). Az elbeszélés iróniája ebben az esetben (is) többfelé vág. Egyrészt gúnyolódik az unalmas előadókon és a neveletlen avantgárd költőkön, ugyanakkor ironizál az elnök alakja felett is. Az Elnök ugyanis nem olyan megfontolásokból alszik, mint amelyeket Esti játékos kedvvel neki tulajdonít. Az Elnök úr nem bölcs filozófus, hanem olyan közéleti kitűnőség, aki kulturális egyesületekben vállal társadalmi szerepet. A komikum egyik legfőbb forrása Esti elbeszélésében, hogy látszólag meggyőző retorikával olyan megfontolásokat, olyan szemléletmódot tulajdonít az Elnöknek, amely annak szellemi horizontját jelentősen meghaladja, miközben összekacsint hallgatóságával. Arról az ősi komikumforrásról van szó, amely egy szimpla és nevetséges jelenség kapcsán azt a retorikai bravúrt hajtja végre, hogy szinte meggyőz annak összetett és elmélyült voltáról, miközben jót mulatunk a már-már hihetővé tett képtelenségen.
Bazsányi Sándor joggal emeli ki az Esti Kornél tudatos, szinte programszerű, műfaji eklekticizmusát mint jelentős esztétikai teljesítményt. Megítélésem szerint az esszékötet teljesítménye is meggyőzőbb lehetett volna, ha a szerző olykor engedett volna az elméleti ortodoxiából. A szövegértelmezések ebben az esetben talán lényegesen ritkábban torkolltak volna elméleti tételek visszaigazolásába, s kicsit kalandosabb utazásra szegődhettünk volna a szerző társául. Olyan utazásra, amelynek végcélját nem ismerjük már az indulás előtt.
Megjelent a Műút 2016055-ös számában