„Mindig úgy éreztem, hogy a képregényrajzolás valahogy eredendően önéletrajzi jellegű… ma is így gondolom” — mondja Alison Bechdel amerikai képregényalkotó,[1] akinek Fun Home (2006) című képregénye úttörő szerepet játszott és játszik a képregények egyetemi tananyagként való kanonizálásában.[2] A kétezres években valóságos robbanás zajlott le az angol nyelvű grafikus regények piacán, egyre több nem fikciós képregény, képregénymemoár, betegségnarratíva, traumaelbeszélés és képregényriport jelent meg könyvesbolti terjesztésben.[3] Ebből a tendenciából mi Magyarországon keveset érzékelünk: nem készülnek fordítások, másrészt a hazai alkotók, akik többnyire a képregényes szubkultúra rendezvényein terjesztik kiadványaikat, inkább kitalált történeteket mesélnek.[4]
Oravecz Gergely Blossza című képregénykötete párbeszédet folytat a kortárs nemzetközi tendenciákkal, stílusokat és ikonokat idéz meg, ironizál és elgondolkodtat, közben teljes mértékben hiteles marad. Oravecz kötetének két hőse van, egy a szerzőhöz megjelenésében és viselkedésében kísértetiesen hasonlító figura,[5] aki a hétköznapok Budapestjén, és a nyári vakáció Balatonján tölti négy panelra szeletelt életét, valamint maga a képregény, amit mindig létre kell hozni, amit mindig ki kell találni, és ami egyre inkább hajlamos magát a valóságot is panelekre tagolni.
Önéletrajzi képregényről van tehát szó, de nem egy átfogó, nagy narratíváról, hanem rengeteg rövid és frappáns képsorról. A szerző 2010-ben naponta tett közzé stripeket az életéről a blogján, össszesen százhuszonhármat, képregényes formátumba szerkesztve olykor jelentős, máskor banális eseményeket. A képsorok ma is láthatók a http://blossza.blogspot.com-on, ahol ugyancsak lehetőség van arra, hogy az olvasóközönség reakcióját és kommentjeit visszafejtsük. Igen érdekes hat év távlatából szerző és közönsége interakcióját olvasni: a webes formátum közvetlenségéhez képest a nyomtatott megjelenés szükségszerűen egyfajta távolságtartást, visszalépést jelent a dinamikus kommunikációtól. A nyomdafesték és a papír ereje által a képsorok immár „kőbe vésve” iktathatók a jövő számára — ugyanakkor ez az eltávolodás látszólag a maradandóság ára: a webes formátum „kevésbé időtálló, mint egy kötet a polcon” — mondja a szerző egy interjúban.[6]
Ironikus, hogy a hazai képregényes szubkultúrát szemlélve ennek a fenti kijelentésnek pont az ellenkezőjét gondolná igaznak az ember: az interneten bárki hozzájuthat Oravecz képregénystripjeihez, nem csak a rendszeres képregényfogyasztók szűk rétege; míg a kiadvány, bár az Írók Boltjában kapható, nem kerül könyvesbolti terjesztésbe. És ezzel el is érkeztünk a nyomtatott Blossza által feltett egyik legizgalmasabb kérdéshez: hogyan olvasunk másképp webes közlésre készült rövid képsorokat, ha nyomtatásba kerülnek?
Oravecz egy nap/egy strip/egy élet-vállalkozásának egyik ihletője az amerikai James Kochalka, aki elsőként ötvözte a napi strip-formátumot és az önéletrajzi tematikát. Kochalka American Elf című napi képregénysorozata tizennégy év után 2012-ben ért véget, és szintén megjelent összegyűjtve, könyvformátumban. Oravecz az időtállóságot emeli ki, mint a könyvformátum előnyét, és tényleg az idővel történik valami, amikor egy webes képregény médiumot vált. Egyrészt megváltozik az olvasási idő, másrészt átértékelődik az ábrázolt idő.
Paradox módon az internetes olvasási szokásokra rácáfolva a webes képregényt olvassuk lassabban: ez nem csak akkor volt igaz, amikor huszonnégy órát kellett várni a következő megjelenésre, hanem most is. A blog technikai feltételei nem teszik lehetővé, hogy olyan gyorsan váltsunk a képsorok között, mint ahogy a könyvet át lehet futni. Az oraveczi világ hangulatát a könyvformátumban lehet gyorsabban megszokni (és megunni, ha valaki hajlamos az ilyesmire). A blogformátum nehézkes: sok kattintás után nyílik egy strip, menüben kell navigálni, várni kell. Ez a nehézkesség produktív módon felerősíti a képregény egyik eredendő sajátosságát, a töredezettséget. Az üres tér, mely fizikailag jelen van a papíron az egyes történetelemek (panelek) között, valamint az üresség, mely két epizód (legyen akár Blossza-strip vagy Pókember) között feszül, minden képregényre jellemző. Ez egy olyan produktív hiány, amely az olvasót a képregényvilággal való foglalkozásra hívja, leköti. Amikor a Blossza online terében működünk, máshogy vagyunk jelen, mint amikor a Blossza-könyv lapjait pörgetük.
Az ábrázolt idő is különbözik az online és a nyomtatott médiumban: a napi online megjelenések képesek arra, hogy visszaadják a hétköznapok történéseinek kiszámíthatatlan, szerkesztetlen voltát, ad hoc jellegét, a rácsodálkozást, hogy „mily mély a sekélység.” Ezzel szemben a kézbefogható, áttekinthető, lezárt könyv sokkal inkább kínálja magát, hogy az arisztotelészi kritériumokat kérjük számon rajta: legyen eleje, közepe, vége. Motívumokat, íveket, visszatérő elemeket kereshetünk benne. Lezárt egészként kezelhetjük, bátrabban, mint egy befejezettnek mondott, de valójában bármikor folytatható blogot.
Kochalka maga is beszél a kiszámíthatatlanság és a szerkesztettség problémáról: pontosan a feltörekvő, egyre terjedelmesebb grafikus regények nagy narratívái ellenében kezdte el sorozatát 1998-ban, egyfajta lázadásként az ellen a tendencia ellen, melyet a cikk elején idézett Bechdel is képvisel. „Úgy éreztem, az ember életében több ezer történet fut, amelyek folyamatosan egymás körül tekeregnek. Ezek közül néhány hirtelen megszakad, és csak később folytatódik. Néhány dolog minden áldott nap megtörténik. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a tipikus történetmesélés nem igazán tudja megragadni, milyen is embernek lenni és valójában élni. Azt gondoltam, hogy a napi képsor formátummal mindezt vissza tudnám adni. És hogy azáltal, hogy minden napból csak egy kis részt mutatok, egy idő után kirajzolódik az a ritmus, amiben a valódi élet zajlik.”[7]
Oravecz stripsorozatában is az élet üdítő kiszámíthatatlansága a legvonzóbb elem, hogy jelentéktelen események halmozódnak nap mint nap: a forgóajtó forog, a busz elmegy, az emberek tévednek, könyvtárba járnak, vásárolnak, nézik a madarakat, strandolnak. A háttérben történnek olyan, az életet egészen befolyásolni képes tényezők, mint például sikeres egyetemi felvételi, de ezek nem emelkednek ki a többi elem közül, nem alkotnak csomópontokat. A (többnyire) négy panelből álló stripformátum a töredezettségnek kedvez, a koherenciát a főhős személye teremti meg.
A punkfrizurás, „vékony és szőrös” (2010. 07. 10.) főhős két szinten van jelen, egyrészt karakterként, a stripek főszereplőjeként, akit látunk is, másrészt ő a narrátor is, aki az eseményeket értelmezi, saját szubjektivitásán átszűri. Az olvasó ezt a kettőt megtanulja összekötni, és ha kedve van, az egész sorozatot olvashatja szigorúan biografikusan, Oravecz Gergely életének igaz krónikájaként — de természetesen ami történik, ennél összetettebb: a stripekben folyamatos utalások történnek a rajzolás és a szerkesztés folyamatára, melyek megnehezítik, hogy egyszerű transzparenciát feltételezzünk történet és valóság között. A rajzolás a gondolkodás egy módja,[8] és erre a Blossza is folyamatosan felhívja az olvasó figyelmét: az önéletrajziság nem naiv krónikásságot jelent, hanem szerkesztést, értelmezést és megjelenítést — a valós események képregényformába gyömöszölését, tehát fikcionalizálást. Ez a folyamat azonban kettős: ahogy az eseményeket stripekké kell rendezni, úgy válik napról napra képregény által befolyásoltabbá az élet — az erre történő reflexió rendszeres eleme Oravecz stripjeinek, és hozzájárul Gergő karakterének árnyalásához és hitelesnek láttatásához. „Úgy éreztem, mintha egy ilyen fura dimenzióban rekedtem volna, ahol semmi sem igazi” — mondja Kochalka,[9] „arról meg, hogy ma elmentünk Szentbékkálára a kőtengerhez és úgy ugráltam, mint egy ötéves idióta, meglehetősen ciki több kockán keresztül rajzolni” — mondja Oravecz narrátora (2010. 08. 11.).
A fenti mondathoz természetesen kép is társul, hiszen az önéletrajzi képregény szó szerint egyfajta világlátás és világláttatás, amely mindig ott kezdődik, hogy az alkotó saját magát is értelmezi és lerajzolja, újra és újra, panelról panelra. A véget nem érő folyamatot, amiben az identitást számtalan önarckép sorozataként hozza létre az alkotó, Elisabeth El Refaie képi testet öltésnek [pictorial embodiment] nevezi.[10] A képi testet öltéshez szükséges, hogy ellentétben a hétköznapi gyakorlattal, amikor többnyire akkor tudatosul bennünk testünk fizikaisága, ha fáj valami, a rajzolás során az alkotó reflektáljon saját testi létezésére. Oravecz stripjeiben is megfigyelhetjük, hogy a test gyakran visszatérő téma: szóba és képbe kerül frizura (2010. 06. 14), orr (2010. 07. 02), jó nő (2010. 05. 28, 2010. 07. 06), testdivatok (2010. 07. 10), meztelenség (2010. 06. 24.), valamint visszatérő képregénytéma a test a térben, például esernyők között (2010. 06. 16.), tömött buszon (2010. 07. 14), sárban (2010. 08. 28.), háztetőn a távolban (2010. 07. 19). A test reflektálttá válik, megkerülhetetlen tényezővé, az önábrázolás pedig az ismétlődés, a panelek és stripek egymásutániságának repetitív jellege alapján éri el árnyaltságát és hitelességét. A Blossza pedig ebben a legerősebb: egy árnyalt, és hiteles krónika (többnyire) négypaneles csíkokból.
Megjelent a Műút 2016055-ös számában
________________________
[1] Idézi Jared Gardner: Autobiography’s Biography, 1972–2007. Biography 31.1, 2008, 1–26 [1].
[2]. Art Spiegelman Maus I és II-je (1986 és 1991) és Marjane Satrapi szintén kétkötetes Persepolisa (angolul 2003, 2004) mellett Bechdel saját családjáról, homoszexualitását letagadó apjáról, és saját útjának megtalálásáról szóló képregénye statisztikailag kimutathatóan a három leginkább oktatott és kutatott képregény angol nyelvterületen. Közös bennük a vallomásos jelleg, a tabukat nem ismerő őszinteség, és a jellegzetes vizuális világ, valamint könyvformátum és a könyvesbolti terjesztés.
[3] A képregényes önéletrajzokról lásd Dunai Tamás: Újraalkotott emlékek. A képregényes önéletírások jellegzetességei, Műút 2013037, 44–47.
[4] Magyar önéletrajzi fronton Oravecz Gergely neve mellett meg kell említenünk Csordás Dániel képregényblogját (csordasdaniel.blog.hu) és Koska Zoltán tízkötetes Firka Comics című füzetsorozatát.
[5] „A képregényeim főszereplője általában egy rám külsőleg nagyon hasonlító papírfigura, akivel kísértetiesen hasonló dolgok esnek meg, mint velem — innentől lehet találgatni” — mondja Oravecz egy interjúban: HC 2015-interjúk: Oravecz Gergely (Blossza), Képregényblog.
[6] Interjú a Blossza szerzőjével, Oravecz Gergővel, Pastorbot.
[7] John Rovnak: Memory is Unreliable: a Conversation with James Kochalka, Panel to Panel: Exploring Words & Pictures, 2013. 02. 02.
[8] A rajzolásról mint gondolkodásfolyamatról Chris Ware kortárs amerikai képregényalkotó és grafikus így beszél: „Az írás és a rajzolás igazából gondolkodás. Azt tanítják az iskolában, hogy ezek készségek, de tévednek. A rajzolás egyfajta gondolkodás. A meglátás egy módja” — idézi a két szerkesztő, D. M. Ball és M. B. Kuhlman a The Comics of Chris Ware: Drawing is a Way of Thinking című tanulmánykötet bevezetőjében (University Press of Mississippi, Jackson, 2010, IX–XXIII [XIX]).
[9] Az önéletrajz fikcionalizálásának folyamatát Kochalka és Oravecz stripjeiben is megfigyelhetjük. A problémát Kochalka így fogalmazza meg: „az egész stripben az a furcsa, hogy mindenképpen igaz. Önéletrajzi, de egyszerre fikciós is. De ez azt jelenti, hogy az ember valós élete fikcióvá válik, ha például csak azért mondok az embereknek valamit, hogy megkapjak egy konkrét (elvárt) választ. Tehát hirtelen a képsorom önéletrajzi lesz, de az életem fiktív. És aztán a vége felé ott van ez a fura visszajelzés-kör is, hiszen online közlöm a munkám, vagy újságban, és visszajutnak hozzám az emberek reakciói, és az olvasói válaszok szerint átrendezem a valós életemet. Úgy éreztem, mintha egy ilyen fura dimenzióban rekedtem volna, ahol semmi sem igazi.” John Rovnak: Memory is Unreliable: a Conversation with James Kochalka, Panel to Panel: Exploring Words & Pictures, 2013. 02. 02.
[10] Elisabeth El Refaie: Autobiographical Comics. Life Writing in Pictures, University of Mississippi Press, Jackson, 2012, 51.