Vészesen közeledett a karácsony. Vészesen, mert Panka egyrészt érezte, hogy ez így nem mehet tovább, Lassú Víznek pusztulnia kell az életéből, újra Holman Pankának kell lennie és csakis annak, ennél tovább ketten már bizonyosan nem osztozhatnak ezen az egy testen — és főleg: lelken, vagy hát kevésbé fellengzősen (és pontosabban is) pszichén. Közben viszont milyen pont karácsony előtt dobni a fiúját, aki nemcsak, hogy a fiúja, hanem egyenesen a legelső ilyen, aki nem mellesleg úgy tűnik, élete szerelme, és ami még, ha ez egyáltalán lehetséges, súlyosabbá is teszi a dolgot: viszont.
Karcsi egyre többet beszélt. Mesélt neki az életéről, amiről így, minél többet mondott, ő annál kevesebbet tudott. Ugyanis ahogy fölsejlett volna valami megérthető, mint például, hogy a nagyanyja egyedül nevelte föl, annál több lett a tapintatból és szeretetből föl nem tehetető kérdés, mint hogy hová lettek a szülei? Panka nemcsak nem merte, nem is akarta megkérdezni, úgy sejtette, ez a fiú életében először mondhat el még ennyit is bárkinek. Ha ő mindennek a súlyát és vallomásjellegét nem érzékeli és értékeli, ha nekiáll, bármilyen óvatosan is faggatni őt, nemcsak a bizalmával él vissza, hanem újabb sebeket is ejthet a lelkén. És ezen a ponton megint ugyanide menekült, a laposnál laposabb közhelyek lányregényes birodalmába, mert ezekre a nehézkes, nyavalyás szavakra, mint például a lélek, szent meggyőződése szerint még nem talált fel sem a tudomány, sem a művészet valamivel kevesebb giccsfaktorral terhelt szavakat. És akkor épp ennek, az elzüllésnek már nem is a határán, hanem onnansó oldalán élő, épphogy csak pislákoló léleknek (toppantott mérgében, amiért megint jött a közhely) adja meg az utolsó döfést? El sem tudta képzelni, milyen lehet a karácsony egy ilyen családban, egy szem naiv kisnyugdíjas és egyre huligánabb unokája rendezésében. Mennyi minden lehet, amiről ünnepekkor még a szokásosnál is inkább nem árt nem beszélni semmit, még az utalások szintjén sem emlegetni. Ha Karcsi egyáltalán meg tudja állni, hogy szenteste majd ne seggrészegen essen haza a Nagymutterhez, mert másképp nehéz lesz elviselnie, hogy bár Panka majd óránként kilopózva a lakás egyik-másik rejtett zugából felhívja azzal, hogy szereti, mégiscsak nélküle lesz a szeretet ünnepén, míg ő, Lassú Víz otthon mosolyog tetőtől talpig csipkébe öltözve az őt tenyerükön hordozó és imádó szülők, közelebbi és távolabbi rokonok körében, nevetgélve, ajándékokat bontogatva. Meg is volt már a terv, már hetekkel az ünnep előtt, amit, úgy látszik, kapkodó, szerelmes butaságában túl korán meg is osztott Karcsival, nevezetesen, hogy huszonötödikén majd meghívást kap a Sáriékhoz, ezt majd jó előre megbeszéli otthon, így nem lesz feltűnő vagy furcsa, ha pár szelet bejglivel és egy eléggé ajándékforma csomaggal koradélután elköszön otthonról. Csak egy napot kell kibírnod és olyat karácsonyozunk, hogy csak na — valami ilyesfélét duruzsolt.
Most akkor ez is le lesz majd fújva. Meg minden. Le lesz fújva a szerelem, le lesz fújva, hogy sose hagyja el, hogy idővel majd kitalálnak valamit, hogy hogyan adagolják be szép lassan és fokozatosan a Holman-szülőknek, hogy együtt vannak. Azaz nem is azt, hanem hogy Karcsi nem pusztán az, aminek elsőre látszik — bár ezt még maga Karcsi sem nagyon volt képes elhinni, ilyenkor ugyanis rendre elkomorult az arca, a cipőjét kezdte bámulni, mélyeket szippantott az olcsó cigiből, majd nagyjából olyan fejjel, mint egy kínjában röhögő haldokló, hirtelen Panka szemébe nézett, végigmérte magát, színpadiasan kitárta a kezét és csak annyit mondott: Faszkaresz.
*
Nem szállt föl a motorra, itt kezdődött, csókot még adott, azt is reflexből és rögtön megbánta, ez így nem konzekvens, vagy kidoblak vagy megcsókollak, megint hülye liba vagyok. Aztán végül megállapodott abban, hogy így talán Karcsi is látja majd, hogy neki se könnyű. És innentől már nem csak a gondolatok és megfogalmazások szintjén jöttek a közhelyek. Hirtelen azzá vált minden. Álltak pár utcányira az iskolától egy téli délutánon, szelíden szállingózott a hó. Vele szemben áll bőrdzsekis, borostás pasija a motorbiciklijének dőlve, az ajkaik pár másodperce váltak csak el. Sír. Még sír is bazmeg, legalább ezt az egyet megállta volna, de nem, ha már lányregény, hát legyen kövér. Minden, de minden, mint a filmekben, hogy mi baja van, miért nem száll föl, miért sír, ő meg sem tud szólalni, már rázza a zokogás, hogy ez így, hogy ezt így, hogy nem lehet, ő képtelen, ő, hogy ne haragudjon, hogy értse meg, aztán már csak felismerhetetlenné szipogott morfémák arról, hogy nekik nincs jövőjük, hogy ő Karcsit mindig és örökké szeretni fogja, de akkor sem. Könyörög neki, hogy ne mondja el senkinek, ezt még tegye meg neki, soha senki nem tudhatja meg, ami köztük. Ami. Ami volt. A fiú, mit fiú, ez egy férfi, ennél férfiasabb férfi, pláne ebben a pillanatban, észleli a különösen zavaró, mert hogy végtelenül izgató bizsergetést Panka, ennél férfibb férfi talán a világon soha nem volt, ahogy most itt áll és hallgatja ezt a szánalmas szarságot, amit ő, Lassú Víz, utolsó, látványos, romantikus nagyjeleneteként még előad, szóval a férfi csak néha próbál közbeszólni, de elcsuklik az ő hangja is, egyszerre látja most anyátlan, rossz útra tévelyedett, de örök gyerekként megrekedő kis árvának és, itt már áttöri a közhelyhullám az utolsó gátakat is, közben látja, ahogy ökölbe szorul a keze, ahogy elfehéredik és megkeményedik arca a dühtől, ami belülről szabályosan szétfeszíti. Megszégyenült és gőgös egyszerre, pár másodperc múlva elválik majd, hogy e kettőből melyik marad majd a hosszútávon, talán majd egész életére meghatározó érzés, a megalázottság vagy a könyörtelen és kegyetlen harag. Kész, ez így gyomorforgató, nem szabad továbbgondolni, nem szabad szavakba önteni és végképp nem szabad róla szomorú, könnyáztatta kamaszverseket írni.
Most akkor le lett fújva, magyarán meg sem történt. Mindez nincs, nem is volt, Lassú Víz sohasem létezett, mindezt csak képzelte, kislányos (méghozzá igen bárgyú) fantáziával gyártotta. Karcsi most nem is áll itt előtte, neki nem rákvörös a feje a megállíthatatlan, hisztérikus bőgéstől. Ez mind nincs, nincs karácsony, legalábbis az a huszonötödikei kiosonós, na az nincs, Karcsi sincs és a Nagymutter, akik így le van szarva, hogy majd hogy karácsonyoznak, mert nem is léteznek, mert ez mind le van fújva. Muszáj, nem lehet másképp. El kell rohanni, fél perce még nem engedelmeskedett a láb, most már igen, megfordul, Karcsi utánakap, egy pillanatra még érzi, micsoda erő van a férfiben, ha nem engedne azonnal a szorítás, a hirtelen megfékezett lendülettől hátravágódna, mint egy zsák, azaz Karcsi kezébe, ez kéne, mi, ezt szeretnéd, Lassú Víz, te rohadt kurva. Hogy megbasszon, akár itt, a nyílt utcán is, akár erővel is, még tettetnéd is, hogy nem akarod, pedig pont erről van szó, hogy csak ne engedjen, csak raboljon el, szorítson kést a torkodhoz, rántson föl maga elé a motorra, egyik kezével szorítsa a kést az oldaladhoz, úgy, hogy ahol érzed az élét, vérezd is át a blúzod, te utolsó szűzkurva, legyen így, legyen könnyű, könnyítse meg a döntést, döntsön helyetted, végülis ő a férfi, ragadjon el, mint az őskorban a férfiak az asszonyaikat, hogy sose a te hibád legyen, hogy te legyél az áldozat, ő meg a vadállat, aki elmart és — és aztán mégis mi lenne, Lassú Víz? Mi lenne fél év után, mi lenne tíz év után? Mennyi idő múlva hívnád föl a családot, hogy szöktessenek meg? Mennyi idő lenne, amíg meggyűlölnéd? Pedig neked csak egy valakit van jogod gyűlölni. Téged, Lassú Víz, téged. És legfőképp, mindenekelőtt azért, mert ma délután nem döglöttél meg, amikor végre elengedett és elfutottál, mint valami apácaparódia. Úgy volt, hogy eltűnsz, hogy nem leszel többé, hogy le van fújva, emlékszel? Hogy eltűnsz a fejemből, hogy nem szeretem többé, hogy én Holman Panka vagyok mostantól megint és örökre. Ahogy megállapodtunk. Mégis mi kell még, hogy eltakarodj, hogyan szabadulhatnék meg tőled. Ilyesmik jártak a fejében aznap este.
*
Lassú Víz hulláját a karácsonyi szünet utáni első tanítási napon találták meg, január elején. Holman Panka hosszas mérlegelés után úgy döntött, ha már élete legmeghatározóbb hónapjai lényegében kizárólag a közhelyek jegyében teltek, halálában sem lehet hozzájuk hűtlen. Mint minden reggel, aznap is szépen felöltözött, a szokásosnál is igényesebben és gondosabban tisztálkodott, volt elég ideje végiggondolni, hogy nem valami illendő bármilyen tekintetben is nem higiénikusnak lenni, mikor megtalálják az embert. Lassú Víz volt épp, mikor elbúcsúzott a szülőktől, tökéletesen hazudott, a szeme se rebbent. Sziasztok, puszi — ezt hazudta utolsó szavaival. Az első óra persze német volt, mi más. Természetesen egyedül ült, számított rá (és megkönnyebbüléssel konstatálta, nem tévedett), hogy Karcsi aznap nem jön be. Az óra még a megszokottnál is kivárhatatlanabb végeztével (hiteles módon) valóban falfehéren, enyhén reszketve, nem kicsit verejtékezve mondta Cilinek, hogy mivel úgy érzi, lázas, inkább hazamegy, szóljon majd Cili a tanároknak, ha kérdezik, hogy hová lett. Így is történt. Fogta a kabátját és a táskáját, benne a tolltartójával, abban pedig egy piciny zsilettpengével. Nem bosszantották már különösképp a közhelyek.
Az ötödiken kevés terem volt, ellenben ott állt a büfé. Így kevesen használták a vécét, ami amúgy sem volt valami különösen csábító állapotban, még a lányvécé sem. A leesett csempék, a sosem pótolt, mindig hiányzó vécépapír, az üres bánatban ázdogáló, nyálkás szappantartó magánya, a leszakadt és sosem javított vécélehúzók mind-mind egyazon (kimondatlan) közegyezményes megállapodást jelentették: ide vagy cigizni, vagy csak végszükség esetén jár az emberfia — ha már a madár se. Cili pont így volt ezzel, végszükség volt a cigizés: aggódott még a nap elején lelépett, kifejezetten rosszul festő barátnőjéért, aki az istennek sem akarta fölvenni a telefonját. Azonban persze, mivel a tanárok sem voltak teljesen hülyék — vagy hát, legalábbis ez a hír járta —, egyre több folyosói ügyeletet vállaló tanárnő jött rá erre a kimondatlan közegyezményre, és törtek rajta razziaszerűen a hírhedt ötvécé magányában, stikában pöfékelőkön. Így lett ez végleg, dohányzás szempontjából is a végszükség helye, elvégre ha csak nagy ritkán és egyesével surrantak ki a delikvensek, mikor nem is egy egész szál, de legalább pár, életmentő slukk mindenképp kellett, mivel épeszű ember nem megy pont az egyezményes rejtekhelyre rossz fát (vagy mást) tenni a tűzre, bár a lebukás kockázata így is fennállt, kellő körültekintéssel és gyorsasággal reménykedhettek benne, hogy nem buknak le, hiszen mióta a cigiző diákok, azóta a razziák száma is kiritkult valamelyest.
Cili a szükséges, kellő körültekintés eredményeként reszkető kézzel vette ki csontszárazzá vált szájából a még meg sem gyújtott, hozzátapadt cigarettát, épphogy csak el nem ejtette. Először arra lett figyelmes, hogy az egyik mosdó ajtaja zárva van, füst viszont semmi. Aztán tévedt csak lejjebb a tekintete. Remegő hangon tudakolta — sejtve előre a választ, azaz, a válasz minden elképzelhetőnél rémisztőbb hiányát, hogy minden rendben van-e. Nem volt. A vértócsa békésen kukucskált ki az ajtó alatti résen, így köszöntötte Cilit. Lassú Víz, akiben ekkorra feltehetően már egy csepp élet sem volt, valami érdes iróniával konstatálta volna, ha még felfoghatja, hogy élete bevégeztével búcsút venni is megjelentek hű társai, a banális közhelyek. Cili ugyanis, ahogy azt minden rendes amerikai filmben is csinálnia kéne, velőtrázót sikított és kirohant. Még valahogy vissza bírt vánszorogni az ötvécéig immáron az épp szolgálatban lévő pedagógus (mit ad isten, pont Némettanárnő) és a felzúdulásra odasereglő, egyre több szörnyülködő osztálytárs és mindenféle egyéb vegyes diák kíséretében, de már ő is falfehér volt, pont mint Lassú Víz, ahogy a hirtelen belökött, majd hisztérikus gyorsasággal, reflexszerűen, hogy a gyerekek ne lássák meg, újra becsapott ajtóból, kigúvadt szemekkel rámeredt. Cili még épp látta csillanást, az volt a zsilettpenge. Valaki, talán Sári vagy Andrea hányt. Önkéntelenül — még elfordulni sem volt ideje, sugárban tört föl belőle is egy még otthon elfogyasztott kakaó és egy zsemle, valamennyi talán jutott még a tegnapi vacsorából is. Ment a többiekre is, pár messzebb szálló, nagyobb darabka pedig Lassú Víz ajtó alatt kikukucskáló, ezidáig békésen alvadgató vérében landolt. Cili ekkor ájult el — végtelenül közhelyesen.
*
A búcsúlevélből — már ha ez egyáltalán annak volt tekinthető — nem lehetett sok mindent kivenni. Egy gemkapoccsal, afféle bizarr névjegykártyaként tűzte bal oldalt a melle fölé, ahogy a két apró szúrásnyomból látszott is később, a vizsgálat során, remegő kézzel ügyetlenkedve, harmadik próbálkozásra ezt a cetlit:
Lassú Víz
Holman Panka
Pláne nehezen volt megfejthető az üzenet, mivel a vécé mellé hajítva egy összegyűrt cetlin, melyet jobb híján piszkozatnak tekintettek, épp ennek az ellenkezőjét lehetett olvasni: Lassú Víz áthúzva, alatta: Holman Panka.