Kötőjelek

A János-hegy csendes, a Margit hídon szóltunk egymáshoz utoljára. A Margit hidat majd külön írom, a hegyet meg kötőjellel, a természet jobban összeköt, úgy jegyeztem meg. Felfele kaptatunk, huszonötmillió éve emelkedett ki, magyarázza. Rögökre töredezett, mondja lihegve, némelyek felemelkedtek, mások lesüllyedtek. A hegyek között mély szurokvölgyek, én is zihálok mellette.

Franciaágynak tűnt, pedig nem volt más: két egyszemélyes matrac között tizenöt centis rés. Ebben az árokban töltöttem az első éjszakát. Onnan figyeltem, hogyan emelkedik a mellkasa.

A János-hegy csendes, a Margit hídon szóltunk egymáshoz utoljára. A Margit hidat majd külön írom, a hegyet meg kötőjellel, a természet jobban összeköt, úgy jegyeztem meg. Felfele kaptatunk, huszonötmillió éve emelkedett ki, magyarázza. Rögökre töredezett, mondja lihegve, némelyek felemelkedtek, mások lesüllyedtek. A hegyek között mély szurokvölgyek, én is zihálok mellette.

Minden alkalom ugyanolyan volt. Letette a szemüvegét az éjjeli szekrényre, nem kapcsolta le a lámpát. Levetkőztetett, megnézett. Tíz percen keresztül szenvtelenül dugott, fel, le, fel, le. Idő előtt kirántotta, sose élvezett belém. Messze húzódott, csak magának maradt. Az anyjával mentegetőzött, ő tizenöt év után adott kulcsot az élettársának.

A padon köztünk karfa. Ráteszi a szemüvegét. Felém sandít, a hold megvilágít minket. Felveszem a szemüveget, illegetem a fejem. Megköszörüli a torkát, összerezzenek, a szemüveg az ölembe hull. Elé állok, karjait erősen leszorítom, az ölébe kucorodom. Térdeim az ágyékában, homlokomat a mellkasához nyomom. Kiszabadítja karjait és szorosan átölel. Erős és idegen. Egy apró pontba zsugorodom.

Egy hónapja mégis pozitív lett. Nem hitt nekem. Erősen félrelökött. Másnap véreztem.

Lassan kinyitom a szemem. A padon kifacsarva ülök. Fejem a karfán, mindenem elgémberedett. A Diós árok csúszik, ezt majd külön írom, összezavarodom, a beton a húsomig vág. A lakásánál hiába dörömbölök. A lábtörlőn összehúzom magam. Hallom őt, ahogy egyedül, fel, le, fel, le.