Harmadnap Engelhard visszatért, nem volt sem soványabb, sem görnyedtebb a teste, nem voltak sárfoltok a ruháján, valahol még inget is cserélt. Annyit mondott, hogy túlélte a dolgot, mégsem úgy tűnt, és nem is hittem el.
Mint később hallottam, a városban volt, tíz éve először ment haza, de nem látogatott meg senkit a régiekből. Kikerestette a tömegsírból Adélt, egy kisebb vagyont is odaadott érte, és helyet csináltatott neki az anyja mellett. Már lent volt a koporsó, énekelt a kántor, úgy tűnt, lassan túljutnak a nehezén. Akkor káromkodott egyet, elbőgte magát, és ismét kiszedette a leányát a földből, hogy temessék inkább a szerelme mellé.
Ezért tartott még egy napig az út, meg mert Benjamint is megtalálta, ráismert az ásatás közben, mivel koedukált sírokba dobták őket. És átvitette a rendes temetőbe, aminek én külön örülök.
Minderről a barátjától tudok, aki vitte és hozta autón, meg arról is, hogy nem beszélt az úton. „Szóval mégis jó véget ért minden, ugye, gyanakvók, mit aggódtatok?” — mondhatná most röhögve az Úr.
Bartis Attila: A séta, JAK–Balassi, 1995, 52.