Húsvét harmadnapján újból megfeledkezett a malacok vacsorájáról. Már késő este volt, mikor meghallotta a sivalkodásukat, gyorsan összeszedte a mindenféle ünnepi maradékot, s azt vitte ki nekik. Csendesen korholta magát feledékenységéért, s nyugtatgatta a türelmüket vesztett malacokat. Amint végre elhallgattak, Ilka léptek közeledtére lett figyelmes a kert felől. Arra kapta a fejét, majd az ól deszkáihoz lapult. Fent a kertben a mezsgyén épp akkor botorkált elő Faggyas a szilvafák alól. Ilka egyensúlyvesztése ekkor olyan lehetett, mint mikor háztetőn sétáló holdkórosra rákiáltanak. Már csak annyi ideje maradt, hogy beugorhassék a szín fala mögé. Az öreg különben nem lopakodva közelgett, jött nyugodtan, magabiztosan.
Jóval később, miután annyira magához tért, hogy az öreg után indulhasson, kétségbeesett előbbi ijedelme miatt. Eddig ugyanis nem sejtette, hogy olykor mily megrázkódtatással járhat túl kerülni azon a küszöbön — ha ennek szükségessége egyik pillanatról a másikra előáll —, melyen átlépve aztán kívülről szemlélhesse önmagát. Erre a fajta riadalomra — mikor önmagát kutató énjének váratlanul a cselekvőn kívül kell kerülnie, hogy bár figyelhesse, félthesse, ha már nem óvhatja azt — szerencsére nem sok példa akadt a későbbiekben. Most különben oktalan volt bármiféle ijedelem. Mert: mit keres itt ez a vén tekergő, nyugalmát háborgatni ebben az órában hogy merészeli? És miért jön, mint valami tyúktolvaj, a kertek alatt? Vagy gondolta, be van zárva a kapu? Ha igen, azért van bezárva, mert mára már nincs keresnivalója itt senkinek. Vagy zörgessen, ha olyan fontos az ügye. De lehet, nincs is bezárva a kapu.
Az öreg megállt a grádics előtt, s oldalt hajtott fejjel kémlelt befele a kivilágított lakásba. Aztán fölment a tornácra, s ott ácsorgott egy darabig. Miután a konyhaajtón is belül merészkedett, Ilka előtámolygott leshelyéről, a szín mögül. A ház végénél az esővizes hordóba belenyújtotta a kezét, aztán óvatosan, hogy a víz ne üssön zajt, megmosta arcát, hűtötte homlokát, majd leoldta kötényét, s megtörülközött vele.
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Magvető, 2008, 236.