„Öt ablak fényli be az odvas Embert: egyen át
Leget szív; egyen át csillag-zenét hall; egyen át
Örök borág indáz étkéül; egyen át kinéz
A folyton táguló örök világ morzsáira;
Egyen át bármikor kiléphet és mégsem teszi,
Mert édes a lopott öröm s a titkon csent kenyér.”
Egy tündér így gúnyolt, míg csíkos tulipánon ült,
Gondolva, nem látom; kiugrottam a fák közül
És sapkámmal lecsaptam, mint gyermek a szitakötőt.
„Mondd csak, kis úr — kérdeztem —, hol tanultad ezt a dalt?”
Látván, hogy rabságomba csöppent, rögtön így felelt:
„Uram, tiéd vagyok! Parancsolj és én megteszem.”
„Mondd, mi a természet világa? Élő, vagy halott?”
Kacagva válaszolt: „A szirmok könyvét írom én,
És ha szerelmes gondolattal táplálsz, s olykor adsz
Egy-egy pohár fénylő poétai fantáziát:
Ha mámoros leszek, lantoddal együtt zümmögök,
S mi e világ, megérted: minden porszem kéjt lehel.”
Elvittem forró keblemen; szedtem virágokat,
S ő megmutatta szálanként az örök virágokat,
S kacagott, látva, hogy fájlalják tépő ujjamat;
Mint tömjén felhőztek körém. Szobámba léptem én,
Leültem, vettem írótollamat; tündérem az
Asztalra ült elém és „Európá”-t diktálta nekem.
William Blake: Európa: jövendölés, Weöres Sándor fordítása