„We can be heroes, just for one day.”
(David Bovie: Heroes)
Nehezen, csikorogva kezdődött a nap, bár győzelem esetén mind a két csapatunk az első helyre kerülhetett a forduló után.
Az egyik ifista tíz perccel a megbeszélt indulás előtt közölte, hogy a csapatkapitányra nem számíthatunk, mert irgalmatlanul beszívott az éjjel, pár órája ért csak haza, és megtiltotta mindenkinek, hogy telefonon zavarják. Hívd fel, mondtam neki. Kicsöngött, valaki felvette, s én meg sem várva, hogy bárki beleszóljon, határozottan a következőket mondtam: Keptin, ugye tudod, hogy ma van a rangadó, tíz percet kapsz, hogy összeszedd magad, és ideérj a klubház elé. Mielőtt válaszolhatott volna, kinyomtam. Kilenc perc múlva ott is volt, s indulhattunk. Menet közben szólt a jobb-bekk, hogy az esti buliban elfogyott a cigije, meg kéne állni egy nemzetinél. Miután ezt a problémát is rendeztük, már csak egy légióst kellett felvennünk útközben, és roboghattunk az első hely felé.
Éppen búcsú volt a városban, buszunkkal lépésben haladtunk az árusstandok által szabadon hagyott szűk úton. Nagy tömeg torlódott fel a katolikus templom előtt, itt meg is kellett állnunk. Néhányan a középső ujjukat mutatták felénk, mások nyitott tenyérrel jelezték, mennyit kapunk szerintük a meccsen. Mikor végre átaraszoltunk a tömegen, egy kis híd után megláttuk a pályát, melyet magas kerítés óvott a bliccelőktől. A pálya mögött parkoltunk le, ahol a kerítés tövében kecskék legeltek. Az ifisták öltözni mentek, mi besétáltunk a kerítésen belülre, megcsodáltuk a korlátra kifeszített reklámmolinókat. Különösen az tetszett, amelyiken egy sírköves hirdette magát. Veknyi feszülten lépdelt mellettem a kispad felé. Harakiri meccs lesz, mormolta idegesen. Ne izgulj, mutattam a sírköves molinóra, ha baj lesz, közel a segítség. Leültünk a kispadra, elszívtunk egy cigit — Veknyi figyelmeztetett, ha meccs közben rá akarok gyújtani, a kispadon nem tehetem meg, csak a korláton kívül —, élveztük a kora őszi napsütést és gyönyörködtünk a duplán meghúzott, ellenben görbe oldalvonalban.
Közben kijöttek melegíteni a srácok, nekik is tetszett a vonal, megkérdezték a bírót, melyik az igazi, csak hogy tudják, mikor van kint a labda. A játékvezető bölcsen azt válaszolta, mindig a külső.
Maga a meccs picit durvára sikerült. Mi támadtunk, a hazaiak ütöttek, rúgtak, ráadásul olyan rossz volt a talaj, hogy két méterre sem lehetett pontosan passzolni. Szerencsére hamar fejeltünk egy gólt, ami után a hazaiak még jobban megvadultak. Edzőjük nem volt, viszont egy rendezőnek álcázott fiatal srác folyamatosan üvöltve instruálta őket a kispadunk mellől. Ezek az utasítások többnyire abban merültek ki, hogy hányas számú játékosunkat melyik testrészén rúgják vagy üssék. Az egyik középpályásunkat térden rúgták, le kellett cserélni, a hazaiak még a szabadrúgást is vitatták, így hát ők jöhettek bedobással. Amikor belőttük a másodikat, azt hittük, lenyugszanak. Tévedtünk. Ordítva provokálták és rugdosták tovább a mieinket. Veknyi okosan be is szólt, hogy innentől próbálják tartani a labdát, és ne menjenek bele semmilyen kétes helyzetbe. Egy perc lehetett hátra, a nagyok már a kapuk mögött melegítettek, mikor egy lépésre tőlem leütötték egy játékosunkat. Annyit szóltam, de sporika…, mire az egyik hazai játékos odarohant hozzám, és az arcomba üvöltött, most nagy a pofád, geci, de meccs után megvárunk.
Reménykedve ballagtam ki a kerítésen, át az út túlodalán lévő öltözőudvarra, hátha végre vár valaki tényleg, de senki rám sem hederített. A mieink ünnepelték a győzelmet, a hazaiak vert kutyákként kushadtak. Ha már ott jártam, megkérdeztem az ifistákat, van-e budi az öltözőben. Azt mondták, persze, van, nagyon pipec, annyi a gond vele, hogy már a megérkezésükkor össze volt hányva. Nem gond, válaszoltam, tudok állva hogyozni. A budi tényleg frankó volt, mint ahogy az öltöző is, EU-s pénzből újonnan újították, a hányás adta hozzá a couleur locale-t.
A nagycsapat meccsén egészen más hangulat fogadott, mint amilyen az ifistáékon uralkodott. Az bejáratnál álldogáló jegyszedő udvariasan közölte, a vendégeknek nem kell jegyet váltaniuk, majd sörrel kínált. Éppen elfoglaltam a kispadunkhoz közeli állóhelyemet, amikor a kerítés alatt átmászott két félmeztelen, öt év körüli purdé. Odaálltak mellém, elővették nadrágzsebükből a búcsúban kapott pisztolyaikat, és lőni kezdtek. Jól láthatóan a mi játékosainkat célozták, aztán tüzeltek. A hazaiak edzője rögtön szólt a közelben álló rendezőnek, Jenci, bazmeg, hallgattasd el őket, ellenőr van a meccsen. Jenci próbált a lelkükre hatni, ellenőr van, basszátok meg, ne lődözzetek, de a kiscsávók valószínűleg értelmezhetetlennek tartották egy focimeccsen az ellenőr szót, és tovább lövöldöztek, mire az edző felpattant a padról, lekevert nekik két sallert, és elzavarta őket a kerítésen kívülre. Ekkor jelent meg a mi oldalunkon az atlétatrikós ember. Bal kezében műanyag kannát tartott, amit egy faággal püfölt megállás nélkül, és artikulálatlan hangon kántált hozzá. Első hallásra úgy tűnt, értelmes szavak hagyják el a száját, de ha jobban odafigyelt az ember, rájött, hogy halandzsa az egész. Ilyesmiket skandált, hogy FEGDÓÁ, ÓÁÉ, DEGÚLÁRI ŐÍ. Közben ugrált és hadonászott. A túlsó oldalról már mind a két szurkolótábor kiutálta, áttette hát székhelyét hozzánk. Olyan szenvedélyesen szurkolt, hogy az atlétája folyton felcsúszott méretes hasán, egyszer hanyatt vágódott, de a dobolást és ordibálást akkor sem hagyta abba. Közben fejeltünk egy gólt, mire a templom felől feltűnt valami az égen, és lassan a pálya felé sodródott. A középkezdéshez készülődtek éppen a hazaiak, mikor a hatalmas, unikornis alakú lufi ellebegett a fejünk fölött. Ámulva nézték a szurkolók, a játékosok, a kispadok és a játékvezetők, még az atlétás is elcsendesedett. A játék akkor folytatódott, mikor az egyszarvú már láthatatlan magasságokba emelkedett.
Az ellenfél próbálkozott, mi szervezetten védekeztünk. Még kihagytak egy ziccert, és vége volt. Az atlétatrikós átbújt a kerítés alatt, és amennyire a pocakja engedte, rohanni kezdett a bíró felé. PÖRELGŐ, üvöltötte, mire egy hazai játékos felrúgta. Te barom, nem érted, hogy ellenőr van?
A mieink félmeztelen vedelték a pálinkát az öltözőben a szurkolókkal, reménytelennek tűnt bejutnom a vécébe. Az épület háta mögé somfordáltam. Atlétatrikós barátunk állt ott. Szája szélén cigaretta fityegett, hóna alá szorította a kannát, fél kézzel célzott. Mutatványa a bikarodeósok bemutatójára emlékeztetett. Nem tudom, mit reméltem, mikor megkérdeztem tőle, hol van itt egy kinti vécé. Itt e, ahova én hugyozok, válaszolta egészen tisztán. Míg az első lehullott leveleket zörgettük a földön, úgy éreztem, mondanom kell neki valami vigasztalót. Klassz ez az öltöző, próbálkoztam. Aha, mondta, a közmunka is fasza. Vannak disznók, kecskék meg tyúkok. Velük foglalkozok. Elmerengett kicsit, míg begombolkozott. A tyúkok, azok voltak a legjobbak. VOLTAK, hangsúlyozta. Tudod, mér’, kérdezte. Nem, válaszoltam. Hát mer’ mindig vittem haza tojást. Az tényleg jó, mondtam. VOLT, mondta dühösen. És tudod, mér’ csak VOLT? Nem tudom. Mert már nem az. Nem? Hát nem! És tudod, mér’ nem? Nem tudom. Na mér’, hát mer’ mind le kell adni, ilyen besúgók vannak. És tudod, ki teszi el a tojáspénzt? Nem tudom. Dehogyis nem, tudod te! De tényleg nem tudom. Akkor találgassál! A polgármester, kérdeztem találomra. Mondtam, hogy tudod, bazmeg, lökte oda búcsúzóul. Tekintetében megkínzott polgármesterek haldokoltak.
Indultunk haza. Még bőven világos volt, de a búcsúsok eltűntek a sátraikkal, a körhintáikkal és dodzsemeikkel együtt. Az Assisi Szent Ferencről elnevezett barokk templom előtt a vattacukor eldobált hurkapálcikái jelezték az elmúlt ünnepet.
Nem tudom, megpróbáltad-e már elképzelni magad a megye kettő élén. Ott lehet ilyen…