…csendje.

A fák beterítik a parti kertet, halomsírt a megnevezetlen pillanatok. Hevernek az éjek és a nappalok illír fedelemként, olykor visszajárnak a szüntelen cserélődő lakók, miként a délutáni nappal a délutáni árnyak és melyekre nőttek a holdfényszárnyak az éjszakaiakkal, azok.

A fák beterítik a parti kertet,
halomsírt a megnevezetlen pillanatok.
Hevernek az éjek és a nappalok
illír fedelemként, olykor visszajárnak
a szüntelen cserélődő lakók,
miként a délutáni nappal a délutáni árnyak
és melyekre nőttek a holdfényszárnyak
az éjszakaiakkal, azok.

E tér nem üres,
bár e kertet elhagyták,
a hűlt helyeket
az elfelejtett emlékek belakják.
Hasonlító a hasonlítottat
kézen fogja, mind a maga párját,
leül a lomb alá, a vastag szálú fűbe
s a másik piros arccal
a fényfolt fényében ázik,
mindenhol kuporog egy-egy pillanat,
mely tartozott valaha,
ki betért a kertbe, aztán elhagyta,
valakihez.

Vissza-visszatér
fellelni az üres helyüket
a kendő és a pléd, a férfi és a nő,
számtalan árnyalak.
Hosszan nézik az otthagyott múltból a dolgokat.
Tanulni az elfelejtett szöveget.
A csupasz színpadra visszatér
a hős, a néző s a rendező,
a rés, a repedés. Elrendezés és a rendezés.
Széltörte gallyak. Vadállatok.
A kerten túl a tenger. Hol szélcsönd. Hol a viharok.

A kert pompája változatlan, örök,
mint a hullámok kotyogása a nagy kövek között.
Csak a részletek változnak, villóznak, nőnek
és halnak, fenyő zöldell, bogár mászik,
két embertest egymás mellett hever,
hősei a megnevezetlennek.
A halom farönk hol szárad, a föld hol ázik.
Az egész azonban mozdíthatatlan és örök,
miként egy isten s az őt beburkoló
dicséretek és párák és a fényködök.

Mint hófehér tojás, a kozmosz kikerekedve.
Íme, itt a kert, s a történet belül,
s mint héjának a történet, ott egy história.
Ki járt ott, az hallja benne,
milyen a rend rendje,
szava a csendnek és a szónak a csendje.

Megjelent a Műút 2016055-ös számában