Prikk szomorúan kullogott el, bele a csillagos éjszakába.
Igen, úgy volt: Prikk akkor belement az éjszakába. A hosszú, nagy éjszakába, amely egy hónapig tartott. Felvirradt azután is naponkint, úgy, mint azelőtt, de egyik virradat sem volt valódi. A nagy éjszaka egy hónapig tartott, és a végül felderülő hajnal csodálatos, rendkívüli helyzetben találta Prikket.
Prikk azon az estén nem ment ki a Csikágóba. Feléje sem nézett. Kiballagott a fasorba, kikeresett egy padot, amelyet jól elfedtek a fák, arra leült, és sokáig semmire sem tudott gondolni, hanem régi áriákat fütyörészett.
Amikor az emberek már hazamentek, és csak a részeg nyári szellő járkált a fák között, elővette a kését, és a pad támlájába belevéste:
IT LAKIK PRIK
Szeretetteljesen nézte tréfás művét, és várta a kedves, jótékony derűt, a régi ismerőst, aki el szokta űzni a sötét gondokat.
De a régi, kedves ismerős nem jött el.
Akkor elpusztította a felírást, és ezt véste helyébe:
IT LAKOT PRIK
Így jobb volt. Jobb így: ha az ember ránéz, a szívét bú fogja el, és ha a kedves derű nem jött el, majd eljön az édes szomorúság. És igazabb is így. Most már csak napok kérdése lehet az egész. A hullát már megtalálták, őt most már ezer éles szem keresi, kutatja. A kedves, drága vágy: a pompás Prikk, a szép ruha, az is csodálatos változáson ment át. Nagy, szép álommá szublimálódott, amelynek az ember nem is kívánja a megtestesülését. Szebb az úgy, mint álom. Az ötvenkoronás bankó sorsa tehát ebből a szempontból meg volt pecsételve. Egyébként is úgy határozott Prikk, hogy nem váltja fel. Hanem e mögött az elhatározás mögött még ott bujkált a kedves tudat: — Kemény elhatározás, de megváltoztatom, amikor akarom!
A lámpaoltogató kopogása elhalt az utcasarkon. Prikk akkor hanyatt feküdt a padon és elaludt.
Cholnoky László: Prikk mennyei útja
Ch. L.: Piroska, Noran, 2000, 84–85.