Halál, csak egyet csapj, s kihull
tornyából a királyi úr
s kunyhójából a nincstelen.
Járkálsz fáradhatatlanul,
s hívod, Isten adósaul
fizessen mind bőségesen.
Halál, te gyötröd szüntelen
a lelket, mígnem tisztesen
térít — nem későn és alul.
De lelket pénzért! Azt sosem!
Lesz végső harcán meztelen,
s nem tud mit adni zálogul.
Halál, lábadnál mind a Föld,
körös-körül elődbe dőlt,
fönt meg zászlód mindenfele.
Dacolni szó, erő letört,
eltűri mind, bárhogy gyötörd,
ki rém-arcodba néz bele.
Így bánsz velünk, Halál dühe.
Eminnét kővel szórsz tele,
onnét parittyád lődözöd.
Hátrább szorul az eleje,
de első lesz a sírhelye,
kit vártak csak mások mögött.
Halál jót pártol, rossznak árt,
ehhez fukar, annak csak ád,
ezt űzi, attól elszalad.
Gyakran zsengét szólít kivált,
fiat fog el, s nem bánt apát,
virág van — termés elmarad.
Nem is tipegsz még — s foglya vagy.
Lelket visz, bár számlája nagy,
s ki nem készült föl, arra vág.
Tolvajként látatlan halad,
s míg álmodol szép álmokat,
csak úgy borostásan kap át.
Hélinand de Froidmont: A Halál versei, XXI–XXIII
Csorba Győző fordítása