rég meg kellett volna szoknia, a veszélyesebb
kereszteződéseknél, de valamely ágról benne a konok
tacskó: ugyan bólogató kutya, ám
(boldogítóan vicces), minden lépés mélyén fölmorog,
tűr,
miként ama dobozban, melynek legsötétebb
sarkába húzódott és először a kanapén
be is szart (amit mára, csak ha igazán nagy fajtársak bűvkörébe
kerül, dörgölhetnék az orra alá).
Ha lerakom, rendre visszavakkant kettőt-hármat,
olyasmit, hogy ezt te
megtehetted, de nem volt szép,
vagy hogy átvihettél így, de nem értek egyet, és akarom,
hogy ezt tudd.
Ezzel le is rendezett, indul néhány
csöpp szagnyomot
hagyni, ami mindennél fontosabb.
Megjelent a Műút 2015054-es számában