sámlijára ült le, az udvarnak mindig ugyanarra a pontjára, ahonnan rálátott mindenre. Ahonnan szemmel tarthatta, ki jön be a kertbe, mi történik a szomszédban, az utcán, ahonnan a fák lombjai között még az égre is rálátott.
A pince ajtaja csak pár lépésre volt ezen a ponton Nagyanyámtól, ki tudta venni a foszladozó deszkák repedéseit, a negyven fokban lejtő lejárat téglafalának repedései között a mohát. Orrát megcsapta a nedves, dohos szag. A kutya a láncon pont elért hozzá, le tudott feküdni a lábaihoz, drótkefe-szerű szőre dörzsölte bőrét. Ha sokáig csöndben ültek ketten, az ól mögötti bokorban zörögni kezdtek a verebek. Balra tőle a szél néha csapkodta a fáskamra farostlemez ajtaját, azt csodálta, hogy az átlósan odaszögelt deszkák nem lazultak meg soha. Ha hátrafordult, a gyöngyvirág-ágyás mellett a kis ház ajtaját látta, néha elcsodálkozott, hogy egyik napról a másikra hova tűnhetett az a festőművész, aki majdnem két évig bérelte tőle azt a kis lukat. A diófa szürke, összekarcolt törzse, a halomba hordott rothadó barna levél felett, a pirosas ribizlibokrok, a ringlófa ágai mögött lelátott egészen a kertkapuig, felkapta a fejét, ha mozgást látott a postaláda környékén.
Csak a ragadós őszi napok, a kongó téli éjszakák voltak Nagyanyámnak nehezek. Olyankor naphosszat a konyhaajtóban állt, tekintetét arra a pontra szegezte, ahonnan mindent világosan láthatna.