cool
mn hűvös, hideg, friss, menő, közömbös, szuper
fn lazaság, lezserség, csigavér, hűvösség, nyugalom
ige (le)hűt, hűl, lehűl, kihűl, lankad, lelohaszt
(Magay Tamás – Országh László: Angol–magyar szótár, 2012)
Cool és kellemetlen között a különbség csupán egy csepp bajuszra tapadt barackfagylalt. A Gengszterek földjén egyik főhőse (a háromból) tizenöt évesen lesz a szemtanúja annak, ahogy egy piti, de rettegett bűnöző, bizonyos Emmett Long kirabolja a helyi vegyesboltot és hidegvérrel megöli a helyszínre mintegy véletlenül érkező Junior Harjót, a törzsi rendőrség járőrét. A kamaszfiú, akiből egy évtized múltán Carl Webster néven gyorskezű rendőrbíró válik és személyesen végez Emmett Longgal, előbb tűri, hogy a bűnöző elvegye tőle a barackfagyiját, és csak akkor gyűjti össze bátorságát egy lazáskodó megjegyzés erejéig („Most majd fel kell takarítania maga után” — 11), amikor az ajtón belépő rendőr láttán úgy érzi, fordult a kocka. De ez a beszólás nem csak annak köszönheti létét, hogy Long korábban rasszista okfejtésekkel hergelte a félvér fiút, aki a rend őrében (tévesen) felmentő sereget lát: ételmaradékos bajszával a gengszter elveszít valamit az aurájából, ami után egy éretlen kamasz is feljogosítva érzi magát arra, hogy kekeckedjen vele. „Itt a bankrabló, akitől mindenki fél, és közben annyi esze sincs, hogy a száját meg tudja törölni” — meséli később Carlos az édesapjának, aki annyit felel: „Azt a részt én elfelejteném. Hidegvérrel lelőtte a törvény emberét. Ez minden, amire emlékezned kell.” (15)
Apa és fiú beszélgetésében két nézőpont ütközik: Carlos nem tud félni egy olyan alaktól, vagy felnézni rá, aki még a „száját sem tudja megtörölni”, apja viszont — akinek megállapodás előtti kalandjait Elmore Leonard a spanyol polgárháborúról szóló Cuba Libre (1998) című regényében írta meg — nem ad a látszatra, számára csak az a fontos, hogy a bűnöző maszatosan vagy tiszta orcával, de embereket gyilkolt meg. Ez a konfliktus Leonard regényeinek talán legfontosabb mozgatórugója, ahogyan egymásnak feszül a látszat és a valóság, majd bekövetkezik minden nagymenő rémálma: a cool illúziója felfeslik, és megpillanthatóvá válik a banális, a béna és mindenekelőtt emberi minőség. A Gengszterek földjén (árulkodó eredeti címe: The Hot Kid) annyiban emelkedik ki a terebélyes életműből, hogy történeti távlatot ad a lazaság kultuszának. A szesztilalom idején játszódó párhuzamos karriertörténetekből nem csupán az rajzolódik ki, hogy hősei miképp igyekeznek megteremteni és fenntartani saját coolságuk látszatát, de a korszak valódi bűnözőire (Machine Gun Kelly, Dillinger, Bonnie és Clyde) tett utalásokkal és a tömegmédiát reprezentáló, ambiciózus bűnügyi újságíró szerepeltetésével Leonard egyszerre ragadja meg az így kialakult imágók termelésének módját és hangsúlyozza ki jelentőségüket a közgondolkodást átszövő modern mítoszok kialakulásában.
A 2013-ban elhunyt Elmore Leonard első megjelent novellája (az 1951-es Trail of the Apaches) óta a modern amerikai kultúra két meghatározó műfajában alkotott: bő fél évszázados pályája alatt elsősorban westernregényeket és bűnügyi történeteket írt, melyek közül utóbbiak a klasszikus krimihagyományok rejtélymegoldó narratívái helyett rendre a maffiózók (Pronto), szélhámosok (Szóljatok a köpcösnek!) és profi tolvajok (Mint a szamár szürke ködben) mikrotársadalmának belső dinamikájára koncentráltak. Miközben Leonard számára a két műfaj közti váltást a hetvenes évek fordulóján leginkább piaci körülmények motiválták — akkoriban erősen megcsappant az érdeklődés a vadnyugati történetek iránt —, életműve szemléletes bizonyíték a két zsáner közti könnyed átjárásra. Habár a felszínen úgy tűnhet, western és gengsztersztori között a legelemibb kapcsolódási pont az erőszakos (általában lőfegyverrel zajló) konfliktusmegoldás, a mesteri dialógusairól elhíresült Leonard esetében épp a fizikai küzdelem szorul háttérbe — a valódi téttel bíró összetűzéseket hősei gyakran szavakkal vívják, és ha el is dördül egy-egy lövés, a fegyvernél mindig fontosabb, hogy ki az, aki a kezében tartja. Elmore Leonard világában különösen igaz a Breaking Bad című tévésorozat aranyköpése: „Attól, hogy lelőtted Jesse Jamest, még nem leszel Jesse James.”
A „detroiti Dickens” bűntörténetei ezzel együtt sem nélkülözik a western motívumait, csak éppen a határvidék átadja helyét a törvény és törvénytelenség közti szürke zónának, hősei seriffek és banditák helyett rendőrök és gengszterek, miközben szereplőinek nagy része, mint azt a Gengszterek földjén gyönyörűen illusztrálja, kényszeresen igyekszik fenntartani — vagy megteremteni — saját legendáját. Mint arra Baski Sándor a Filmvilágban megjelent portréjában rámutat,[1] a markáns western-hatáson túl a Leonard-szövegeket könnyed hangvételük is elválasztják a Raymond Chandler és Ross McDonald depresszív futamaival vagy Mickey Spillane sörbűzös mészárlásaival fémjelzett amerikai hard-boiled krimiirodalomtól. A könnyedség látszata mögött persze szigorú modus operandi munkál, ahogy az a tíz pontban összefoglalt ars poeticájából kiderül,[2] Leonard nagyon is tudatosan szabadítja meg prózáját mindenféle irodalmi sallangtól, eközben a mesterének tartott Hemingway szikár mondatait vegyítve a jazz lüktető ritmusával és a párbeszédek életszerűségét erősítő improvizációkkal. A nyolcvanas évekre végsőkig csiszolt, transzparens Leonard-stílben a szerző mintegy feloldódik és csak a legszükségesebb információk átadására szorítkozik, átengedve a terepet a karaktereknek. Az általában legalább két-három cselekményszálon futó Leonard-regényekben a szereplők egymást zenei szólamokként váltó nézőpontjaiból bomlik ki a történet — Charles J. Rzepka hosszasan elemezte a „szabad függő beszéd” nyelvi megoldásának funkcióját a szerző prózájában[3] —, teljes háttérbe húzódásával az író egyszerre képes ugyanazt az eseményt egymástól teljesen eltérő perspektívákból bemutatni és meghagyni az esetleges morális ítéleteket olvasójának. A Gengszterek földjén odáig merészkedik ebben a stratégiában, hogy a történet kulcspontjait gyakran csak különböző szereplők elmondásából ismerjünk meg, alkalmanként több verzióban: az említett incidenst a fagylaltkedvelő rablóval a főhős másképp meséli el a rendőröknek (kihagyja belőle a fagyit) és másképp az édesapjának, majd újra és újra elmesélve csiszolgatja a regény során. Hiába lesz rendőrbíró és bűnöző mellett a sztori harmadik hőse az árulkodó című Valódi Bűnügyek feltörekvő újságírója, a szépítések, túlzások és gúnyos kommentárok tömegében a regénybeli mítosz és valóság határait szétzilálja a szájhagyomány.
Főképp azután, hogy Quentin Tarantino a Ponyvaregénnyel és a Leonard Rum Punch (1992) című kötetét adaptáló Jackie Brownnal adekvát mozgóképes megfelelőjét kínálta a szerző egyedi világának[4] — filmtörténeti és kulturális utalások tömegével dúsítva a hidegvérrel fecserésző bűnözők történeteit —, egyre gyakrabban bukkant fel a róluk szóló szövegekben az a kérdés, hogy pontosan mit is takar a kilencvenes évek popkultúrájában újra divatba jött „cool” kifejezés, mivel is érdemli ki a jelzőt a gyilkosságai előtt humbug bibliaidézetet szavaló bérgyilkos vagy a kényszerszövetségeseit ravaszul átrázó stewardess. A lazaságot és szenvtelenséget egyszerre jelentő cool a harmincas években (vagyis a Gengszterek földjén történetével egy időben) kapta meg ma is ismert jelentését, ami a jazzkorszakban főképp a zenészek minden körülmények között higgadt — vagy akár flegma — magatartására utalt. Az afroamerikai kultúrában ez a hűvösség egyben a passzív ellenállás eszköze is volt a fehérek elnyomásával szemben, a büszkén, emelt fővel járó kisebbség afféle páncélként viselte önnön coolságát. Ez az attitűd szivárgott át az ötvenes évekre az ifjúsági szubkultúrákba (lásd James Dean vagy Marlon Brando esetét), majd vált népszerűvé a beat- és hipster-mozgalom tagjai közt (mely jelenséget Norman Mailer A fehér néger című esszéjében ostorozta),[5] ahol az ellenállás fogalma ugyan értelemszerűen mást jelentett, mint két évtizeddel korábban, de a külvilágot és véleményét ignoráló viselkedésmód ugyanúgy célravezető és vonzó maradt, ahogy az lett az ezredforduló tömegkultúrájában is.[6]
Mint fentiekből is kitűnik, kötődjön akár a többséggel dacoló kisebbségi rétegek ellenállásához, a törvényt semmibe vevő gengszterekhez vagy lázadó kamaszokhoz, a cool mindenekelőtt az egyén integritását hangsúlyozó performansz, és ez nincs másképp Elmore Leonard karaktereinek esetében sem. Carl Webster a Gengszterek földjénben — miután imázsa érdekében megszabadult keresztneve túlzottan latinos végződésétől — egész rituálét dolgoz ki ellenfeleinek lelövéséhez, aminek csak részmozzanata, hogy ő rántja elő hamarabb a fegyverét: előtte el kell hangozzék az a mondat is, hogy „ha elő kell húznom a fegyveremet, agyon fogom lőni” (54). Ez az apró szertartás teszi többé a rendőrbírót bármelyik másik fegyverforgatónál, ezt idézik tőle a lapok — hol pontosan, hol kevésbe —, és ez az állandóság teszi Carl Webstert cool figurává, miközben több alkalommal valóban egyfajta előadásként utal munkájára. Egy esetben például, amikor felettese felolvassa neki az egyik esetéről írt tudósítást, így fogalmaz:
— „Nestor Lott elővette mindkét krómozott nyelű .45-ösét a kocsi motorháza mögül, de Carl Webster… — McMahon ismét felnézett, tekintete találkozott Carléval — …villámgyorsan reagált, és mellbe lőtte Nestort.” Ezen kívül még egyetlen szó van a mondat végén — mondta McMahon. — „Bumm”.
— Azt írta, hogy „Bumm”? — Carl most már vigyorgott.
— „Bumm”.
— Mondtam neki, hogy írja azt, amit látott. Neki szólt a legjobb helyre a jegye. (202)
Míg pozitív főhősként Webster coolsága a fegyelemben rejlik, nemezise Jack Belmont irracionális lázadásával (milliomoscsemetéből válik első számú közellenséggé) az attitűd anarchisztikus aspektusát testesíti meg, aki előbb csak heccből felrobbant egy hatalmas olajtartályt, de a cselekmény folyamán mindinkább ráérez a vér ízére, ok nélkül lázadóból pszichopatává degradálódik. Leonard több ponton jelzi, hogy a két figura kimondatlan motivációi egy tőről fakadnak, nem pusztán azáltal, hogy mindketten milliomosok gyermekeiként választottak életveszélyes és gyilkolással járó hivatást — így miképp a klasszikus westernben a pisztolyhős és a bandita, mindketten kívülállók —, de egy fejezetben bajtársakként szállnak szembe az illegális italmérést ostromló Ku Klux Klánnal.[7] De míg Webster képes erőszakos hajlamait a társadalom szolgálatába állítani, és azután, hogy rádöbbentik hasonlóságára a szintén gyilkoló ellenfelével, további önuralmat tanúsít — nem lövi le például az apja otthonába gyilkos szándékkal betörő bűnözőket —, Belmont elszabadult hajóágyúként tobzódik a vérontásban. A civilizált és civilizálatlan erőszak összeütközése újfent a western műfajának visszatérő témája, ám a motívumon keresztül Leonard ezúttal a szesztilalom karrierbűnözőinek (egyúttal saját gyermekkorának) állít emléket, egyben kritika alá is vetve az esetleges nosztalgiát, precízen megrajzolva az ívet, ahogy arrogáns, de imponáló lázadóból aljas opportunista lesz, aki előbb hátba lövi ellenfeleit, később viszont már különösebb indokra sincs szüksége a gyilkossághoz.
A cool azáltal válik ellentmondásos minőséggé, hogy egyszerre jelöl nonkonformizmust, olyan egyént, aki szélsőséges körülmények közt sem mond le szokásairól vagy véleményéről — legyen az egy zsíros cowboykalap, mint Raylan Givens (Pronto, Raylan) esetében vagy egy szimpla bon mot — és egyszerre álca, páncél, erőt és önállóságot közvetítő alakítás a külvilág irányába. A már említett Charles Rzepka szerint Leonardnál a cool fogalma összefonódik nem csupán az önazonossággal, hanem a technével, a profin űzött hivatással. Legyen szó bérgyilkosról (Halálos lövés), maffia-behajtóról (Pronto), vagy akár a Gengszterek földjén rendőrbírójáról, a protestáns etika afféle torzképeként Leonard hősei addig léteznek harmóniában, amíg hivatásukat a lehető legmagasabb szinten űzik, hasonlóan a szenvtelen technikai profizmussal megkonstruált szöveg mögött megbúvó szerzőhöz, mintegy feloldódnak a szakmájukban.[8] A Halálos lövés Feketerigónak hívott, indián származású bérgyilkosa például a polgári neve helyett is ezt a hangzatos megnevezést viseli, ám amikor a regény kezdetén elbizonytalanodik hivatásában, előbb fokozatosan felszámolja saját magánmitológiáját, hogy végül a coolság terhétől megszabadulva szenderüljön jobblétre. A Gengszterek földjénben Carlos Webstert az ingatja meg, amikor vagy rávilágítanak a vérszomjas gengszterrel való hasonlóságára, vagy szembesítik tetteinek egy alternatív olvasatával.
McShann elvigyorodott.
— Ez megmaradt a fejében, igaz? Ellopta a fagylaltját, és amikor a legközelebb találkoztak, agyonlőtte.
— Körözött bűnöző volt — mondta Carl. — Ezért kutattam fel.
— Értem — mondta McShann. — De jobban hangzik, hogy azért nyírta ki, mert elvette a fagyiját. — Carl Webster szemébe nézett, és azt kérdezte:
— Biztos, hogy nem azért ölte meg?”
A párbeszéd és vele együtt a jelenet itt véget ér, a bekezdések közti űrben hagyva Carl válaszát, amivel együtt az a kérdés is nyitva marad, hogy Leonard hőseinél vajon mit rejt a cool felszín, ha egyáltalán rejt valamit. A lopott fagylalt traumájának kimondása azzal fenyeget, hogy Carl önkontrollja mögött felsejlik valami tökéletesen banális és irracionális: az az irracionalitás, aminek ellenfele és afféle szimbolikus sötét megfelelője, Jack Belmont a történet végére teljesen átadta magát. Az eredetileg 2005-ben megjelent késői remekével Elmore Leonard visszatért munkásságának forrásvidékéhez, a húszas-harmincas évek Amerikájához, ahol egyúttal pályájának egyik kulcsfogalma is megszületett. Mintha ebből a nosztalgikus pozícióból fakadna, hogy Gengszterek földjén minden fontosabb szereplő bemutatását annak gyermekkorával kezdi: ez valószínűleg fontos jel arra vonatkozólag, mit keressünk az odavetett riposztok, szenvtelen színjátékok és a parttalan szövegelés mögött.
Megjelent a Műút 2015054-es számában
_________________
[1] Baski Sándor: A lazaság romantikája (Elmore Leonard bűnregényei), Filmvilág 2014/10, 28–30.
[2] Elmore Leonard: Easy on the Adverbs, Exclamation Points and Especially Hooptedoodle, The New York Times, 2001. july 16.
[3] Charles J. Rzepka: Being Cool: The Work of Elmore Leonard, Johns Hopkins University Press, 2013, 2–47.
[4] Többé-kevésbé sikeres filmadaptációk természetesen már jóval Tarantino színrelépése előtt születtek Leonard munkáiból, ezek közül érdemes megemlíteni a Ben Wade és a farmer (1957) és A hallgatag ember (1967) westernklasszikusait, a 10 másodperc az élet (1986) című John Frankenheimer-mozit, és a Szóljatok a köpcösnek (1995) hollywoodi szélhámos-szatíráját.
[5] Norman Mailer: A fehér néger — Felületes gondolatok a hipsterről, Híd, 1963/3, 315–324.
[6] A cool kultúrtörténetéről részletesebben lásd: Dick Pountain – David Robins: Cool Rules — Anatomy of an Attitude, Reaktion Books, 2000.
[7] Webster és Belmont párhuzamos karriertörténete, sok szempontból hasonló gyökereik és alkalmi szövetségeik a Leonard karakterei alapján készült A törvény nevében (2010–2015) című tévésorozatot előlegezik, olyannyira, hogy a sorozatbeli Raylan Givens alakja valójában sokkalta közelebb áll Carl Websterhez, mint irodalmi megfelelőjéhez.
[8] Ebből a meglehetősen szigorú szempontból értékeli újra Carl felettese Bonnie és Clyde karrierjét, arra a következtetésre jutva, hogy a legkevésbé sem voltak menők. „— A legnagyobb zsákmányuk ezerötszáz dollár volt. John Dillinger dilettáns balfácánnak nevezte őket. — Mennyi volt a legtöbb, amit Dillinger egyetlen alkalommal zsákmányolt? — Hetvennégyezer. […] Szerinte Bonnie és Clyde szégyent hoztak a bankrablás mesterségére.”