A november 13-i kamikázékkal szemben fel kell tennünk a kérdést, hogy a „halálösztön” mi módon lép a hit igénye helyére, bizonyos fiatalokat a „kapcsolatok megszüntetése”, majd a radikalizáció felé irányítva.
Franciaországban háború van, de ugyan ki ellen háborúznak a franciák? A véres dzsihadizmus totális követeléseivel szemben egy többes szám első személy, egy „mi” gyűjti össze a Marseillaise körül a „Haza gyermekeit”. Egy többes szám első személy, egy „mi” áll szemben a nihilizmus új változatával, amelynek brutalitása és mértéke példátlan Franciaországban. A „radikális rossz” és a „halálösztön”, amelyeket a technikai vívmányok összeforrasztottak, megsemmisítik a Felvilágosodás eredményeit, amely alábecsülte az előbbieket és már két évszázad óta igyekszik megszakítani a kapcsolatot a vallási hagyománnyal, hogy egy univerzális morál értékeit alapozza meg.
Mi a „radikális rossz”? Immanuel Kant e kifejezést bizonyos katasztrofális emberi lényekre alkalmazta, akik másokat fölösleges embereknek tekintenek és hidegen kiirtják őket. Hannah Arendt ezt az abszolút rosszat a Shoahban érte tetten.
Miért lép a „halálösztön” a vallást megelőző, antropológiai hitigény helyére a „zsengének” nevezett fiataloknál? Manapság városnegyedeink fiataljai, akik felerészt muzulmán, felerészt pedig keresztény, zsidó vagy vallástalan családokból származnak, bizonyulnak a gyönge láncszemnek, amely széttörik és vele a társadalmi szerződés, maga az emberi kapcsolat megsemmisül.
A Charlie Hebdo, de különösen a november 13-i öldöklés sokkjának geopolitikai és teológiai okai elemezhetők: a posztkolonializmus felelőssége, az integráció és az iskolázás fogyatékosságai, „értékeink” gyöngesége, amelyek a globalizációt olajdollárok sebészetével igyekeznek gyógyítani, a politika gazdaságtanná zsugorítása, amelyet bizonyos jogelmélet igyekszik némiképp mentegetni, a „szent háborúról” szóló beszédek, amelyek azonban állítólag „békepártiak” is és beérik azzal, hogy jámboran sorolják elő „tisztátalanságainkat” és ezzel implicit módon minden „hűtlent” vagy „bajkeverőt” a „tiszta” emberek alá rangsorolnak… Ám új, sürgető erejűi igény lép a színre: a csábítás, hogy a vallások hassanak az egyénekre és az emberi közösségekre, valamint fejtsék ki vigasztaló, oktató, szabályozó, felvilágosító és manipulatív hatásukat az általános szorongással és a rombolás erőivel szemben.
A hit igénye és a tudásvágy
A freudi pszichoanalízis csak százötven éve közeledik e törekvéssel a vallási örökséghez, pontosabban a filozófiával és közvetlen klinikai gyakorlattal az egyedi élményeket tekintve. A csodált és gyalázott pszichoanalízis meglehetősen nehezen, kerülőkkel és buktatókkal tudta csak folytatni a „hit igénye” és a „tudásvágy” vizsgálatát, hogy fölmérje a lélek új betegségeit és a nihilizmus új üzeneteit.
Újra hallani vélem annak a járókelőnek az iszonyatát, aki virágokat helyezett el a Bataclan áldozatai emlékére és aki elé a sajtó mikrofont tartott: „Hogyan lehet valaki dzsihadista? Milyen ezeknek a lelkük? Lehet velük valamit kezdeni egyáltalán?” Az ostromállapot e dimenziói nem másodlagosak. E dimenzióknak létezik előzetes érthetőségük: a büntető, katonai és biztonsági intézkedéseket megelőzően nem elegendő csupán azt vizsgálni, hogyan járnak el a dzsihadisták végrehajtóik toborzásában. Végig kell kísérnünk a dzsihadista jelölteket a radikalizáció útján, mielőtt a daechi táborhoz csatlakoztak volna, hogy ott kamikáze legyen belőlük, vagy esetleg több-kevesebb őszinteséggel megbánják e szándékukat.
A klinikust két lelki élmény állítja szembe ezzel az univerzális antropológiai komponenssel, ami nem egyéb, mint a vallást megelőző hit igénye. Az első arra utal, amit Freud, Romain Rolland kérdésére válaszolva a Rossz közérzet a kultúrában című könyvében óceáni érzésnek nevez az anyai környezethez viszonyítva. A második az elsődleges azonosulásra vonatkozik az egyéni, történelem előtti apával: Freud azt írja Das Ich und das Es című művében, hogy ez a szerető apa, az ideális Én — aki megelőzi az ödipuszi apát, aki szétválaszt és ítélkezik —, mindkét szülő tulajdonságaival rendelkezik. A kielégített hit igénye, amely optimális körülményeket teremt a nyelvfejlődéshez, alapnak mutatkozik, amelyen a másik korrozív és felszabadító képesség szintén fejlődésnek indulhat: a tudásvágy.
A gyermek-király kielégíthetetlen kíváncsisága, amely mindegyikünkben ott lappang „gyerekességként” (még mindig Freud szerint) , amely laboratóriumi kutatót csinál a gyermekből, aki minden igyekezetével válaszolni próbál a kérdésre: honnan jönnek a gyerekek? Viszont a fiatal (az „ifjú”) pubertáskori feszült ébersége maga után vonja az eszme kutatásának pszichikai reorganizációját: a szülőket meg kell haladni, a világot, a társadalmat meg kell haladni, egy ideális másságban kell egyesülni, a pillanatban kell megnyitni a most örökkévalóságát.
A fiatal nem egyéb, mint hívő, aki a „laboratóriumi kutató” fölé magasodik és néha nem is engedi, hogy azzá váljon. Sziklaszilárdan hisz benne, hogy a vágyak abszolút kielégítése lehetséges, ideális szerelmének tárgya pedig a közvetlen közelében van. A Paradicsom szerelmes fiatalok alkotása: Ádám és Éva, Dante és Beatrice, Romeo és Júlia… Hinni, e hit értelmében a tárgy iránti szenvedélyt vonja maga után: a hit mindent akar, a hit potenciálisan integrista, mint maga a fiatalember. Mindannyian fiatalok (ifjak) vagyunk, amikor az abszolútumért lelkesedünk vagy szenvedélyes szerelmet érzünk. Freud nem foglalkozott elég behatóan a fiatalokkal, mert ő maga is hitetlen volt, a leghitetlenebb, legvallástalanabb emberi lény, aki valaha is létezett. Pedig az ideális világ hitét állandóan fenyegetés éri, sőt kudarcra ítéltetett, mert ösztöneink és vágyaink ambivalensek, szadomazochisztikusak és a valóság kudarcok és kényszerek elé állít minket. A fiatalember, aki hisz az ideális tárgyhoz való viszonyban, kegyetlenül tapasztalja meg ennek lehetetlenségét. Akkor a tárgy szenvedélyes keresése kudarcba fullad, büntetésbe és önbüntetésbe csap át, a szenvedélyes fiatal akkor megismeri a szenvedést (depresszió, öngyilkosság, fiatalkori bűnözés, kábítószerélvezet, anorexia…).
A fiatalság életkorát az idealizálás strukturálja, ezért mondhatjuk, hogy a fiatalság az eszményiség [idealité] betegsége: vagy hiányzik neki az eszményiség, vagy eszményisége nem alkalmazkodik a pubertás ösztönvilágához és a megosztás szükségletéhez valamely abszolút kielégítő tárggyal. A fiatalkori hit roppant igényes, igényei a lehetetlenséggel határosak és szükségképpen érintkeznek a fiatalkori nihilizmussal. Elsőnek Dosztojevszkij zsenije próbálta alaposan megvizsgálni e megszállott nihilistákat. Mivel a Paradicsom létezik (a tudatalatti számára), de ez vagy az az ember becsapott (a valóságban), csak haragudni tudok rájuk és bosszút állni: következik a bűnözés. Vagy: mivel „az” létezik (a tudatalattiban), de ez vagy az az ember becsapott, vagy nem áll mellettem, csak haragudni tudok magamra és bosszút állni magamon, ellenükben: következnek a csonkítások és az önpusztító viselkedésmódok.
Az eszményiség betegsége a fiatal életkorral általában együtt jár és jellemző rá, fönnáll annak veszélye, hogy mély pszichikai széthullásba torkollik, ha a traumatikus, személyes vagy társadalmi-történelmi kontextus ennek megfelel. Az abszolút kielégülés vágya mindennek az elpusztításává oldódik, ami nem szolgálja e kielégülést, lerombolva a határt az én és a másik, a belső és a külső, a jó és a rossz között. Már semmiféle tárgy nem létezik ennek az „alanynak” [sujet] a számára, mert ez az alany, André Green szerint a kapcsolatok felbontása [déliaison] fogságában vergődik, aminek két oldala ismeretes: a szubjektivitás fölbomlása és a tárgyalkotás képtelensége. És itt csak a halálösztön és a rossz gonoszsága győz.
Nincsenek már beavatási szertartások
Szekularizált társadalmunk tudatosan kerüli vagy nem ismeri a beavatási szertartásokat, ezért nincsenek már ilyenek a fiatalok részére. E kulturális vagy kultikus gyakorlatok, elbeszélésekbe épített és szimbolikus értékkel fölruházott versengések vagy vetélkedők, böjtölések vagy kemény fizikai próbatételek, amelyek még a történelem előtti időkből ismeretesek és a fönnálló vallásokban is megmaradtak, hitelesítették a fiatalok eszményiségi szindrómáját, ösvényeket létesítve a közösségi valóság felé.
Az irodalom és különösen a regény, ahogyan a reneszánszban megjelenik, képes volt elbeszélni a fiatal hősök beavatási kalandjait: az európai regény a fiatalság (ifjúság) regénye. A XIX. és XX. században az ideológiai, forradalmi lelkesedés, amely „tabula rasát csinált a múltból”, foglalta el a hit helyét: a „Forradalom” megszüntette a transzcendencia igényét és megnyílt az ígéret ideális ideje, az „új ember” reményével, végül még a nők is szintén totális kielégülésnek örvendhettek — mielőtt a totalitarizmus véget nem vet ennek a mechanikus utópiának, e laikus messianizmusnak és ugyanez a totalitarizmus be nem űzi a halálösztönt az „osztályellenségbe” és nem bünteti a hit és a tudás szabadságát.
A laikus morál, amely eszköztelen a fiatalok betegségével szemben, képtelennek látszik kielégítően gyógyítani eszményiségi betegségüket. Hogyan nézzen hát szembe a hit és a vallás igényének intenzív visszatérésével szerte az egész világban? A nagyon „elkötelezett” fiatal katolikusok lázadása a házasság ellen mindenkit nagyon meglepett. A fiatalok leggyakrabban „szellemi barkácsolást” végeznek, ide-oda szlalomozva az interneten a zavaros fogalmak között, vagy elavult formákat vallanak magukénak, mint a vallás (a szekták), ha nem tömörülnek integrista csoportokba (amelyek az eszmény nevében széles körű rombolásra tüzelnek).
Még megoldhatatlanabb a következő: lehetséges lenne megállítani a kapcsolatok felbomlását, amely szabad folyást enged a kerületeinkben gengszterbandákba tömörülő fiatalok halálösztönének? E bűnözés leggyakrabban a börtönben radikalizálódik s ettől kezdve most már a lázadás vallási kezelése sem eredményes. Nem elegendő e paradox hívő, e nihilista hívő Paradicsomba készülődését biztosítani, aki erősen nihilista, mert patetikusan idealista, ez a szétzilált, társadalomból kivetett világviszonylatú, könyörtelen migrációba kényszerített fiatal, akivel elbánt az ugyancsak könyörtelen ultraliberalizmus, amikor minden „értékkel” kupeckodva visszaél a nem egyértelműsíthető képek és a reklám kapacitásával.
Vannak persze hamis személyiségek is, „hasadt”, „mintha” személyiségek: e fiataloknál (vagy fiatal felnőtteknél), akik látszólag jól szocializáltak és el vannak látva nagyjából elfogadható technikai eszközökkel, leírhatatlan affektív krízisek jelentkeznek hirtelen (amelyek a gondolkodás és a nyelv eszközeivel nem magyarázhatók) pusztító magatartásformákban nyilvánulva meg, a rokonok nagy meglepetésére, akik semmit sem gyanítottak… „A vallások összeütközése” alatt a kapcsolatok nihilista felbomlása még sokkal súlyosabb a különféle vallások konfliktusainál, mert mélyebben éri el a civilizációk mozgatórugóit, rámutatva a vallást megelőző hit igényének pusztulására, amely igény a lelki élet és a másokkal való érintkezés része.
Vírusszerű háború
A Souad nevű fiatal lányt súlyos anorexiával szállították kórházba, ezenkívül hideg, halálos gyűlölettel, bulimiával és heveny hányással: a kapcsolatok felbomlása működött. Ez a lassú öngyilkosság, amely családjának és a világnak szólt, elpusztította az időt, mielőtt radikalizációvá változott volna. A lyukas farmernadrág és a bő pulóver eltűnt a burka alatt és Souad elfalazta magát a csendben és nem vált meg az internettől, amelyen ismeretlen cinkosaival dühöngő üzeneteket váltott családjáról „gonosztevőknél rosszabb árulóknak” nevezve őket és készült ODA, hogy a poligám harcosok alkalmai feleségévé váljék, mártírok termékeny anyja legyen vagy maga is kamikáze. Souad rosszindulatú volt és hallgatag, teljesen elzárkózott a pszichoterápia és minden érv elől, mégis belement egy „sokoldalú analitikus pszichoterápiába”, amelyet mintegy tíz különféle eredetű és műveltségi fokú férfi és nő részvételével tartottak, akik nem kérdeztek, nem diagnosztizáltak és nem ítélkeztek. A fiatal lány, aki provokált azzal, hogy tudományos szellemként írta le magát, aki erős a matematikában és a fiziko-kémiában, de gyönge a franciában és a filozófiában, kezdi örömét lelni a játékban, szívesen mesél, játszik a csoporttal, nevet a többiekkel és önmagán is.
A lány helyreállította kapcsolatát a francia nyelvvel, megszelidítette az ösztönök és a szenvedés nyelvét, szavakat talált állapota jellemzésére és közölte ezeket környezetével: a nyelv, az irodalom, a költészet és színház csapdába csalják az értelem hiányát és kijátsszák a nihilizmust. Roland Barthes, akiről mostanában emlékezünk meg, nem írta-e, hogy ha az ember megtalálja a jelentéseket a nyelv bőségében, akkor „az isteni űr már nem fenyegethet többé”? Souad még nem tart itt. De újra felöltötte farmernadrágját. Hosszú út áll előtte. De hány meg hány olyan fiatal lány van, akit soha nem ismernek el, nem hallgatnak meg, sohasem segítenek?
A „radikalizálható” fiatalok elkísérése részét képezi e világban egyre csak terjedő vírusszerű háborúnak, amelynek szörnyű merényletei, az iszlamista terrorizmus és a mi bombatámadásaink csak a katonai vetületei. Vírusszerű háború ez, mert láthatatlanul és lopakodva működik és éppen olyan hatásosan (ha nem hatásosabban) pusztítja az emberiséget, miként a vírusok a sejteket: a vírusszerű háború a halálösztön és a radikális rossz erejével hat élő szerveinkre és lelki azonosságunkra, valamint bizonyos körülmények között e vírusok elpusztítják a „gazdát” és terjesztik kártékony hatásukat az egész világban.
Ekkor felfedezzük, hogy a családi széthullás és a társadalmi fogyatékosságok eredményeként bizonyos személyek, nevezetesen a fiatalok, határszituációba kerülnek, könnyű prédájává válva a „szent háború” propagandájának, amely erotizálja romboló hajlamaikat (lefejezések, emberi bombák, válogatás nélküli mészárlások), vonzza őket a gonosztevők táboraiba, a kemény drogok fogságába és szolgaivá mérgezi őket egy időn és világon túli örök üdvösség és Paradicsom reményteljes fantazmáját oltva beléjük.
A pszichoanalízis nem „megértő moralizmus”, ráadásul a nihilizmus forrásvidékéig merészkedik, a radikális rossz barlangjába. A radikalizáció zsákmányának fiataljait nyomon követő személy az elemzőt az elviselhetetlen kereszteződésbe helyezi, ahol az a bizonyos szubjektivitás fölbomlása és a tárgyalkotás képtelensége lezajlik és fenyeget, amikor az emberi lény, aki már képtelen kapcsolatokat létesíteni, önmaga és a másik értelmétől megfosztva tévelyeg a világ „hiányában”, egy nem-világban, amely „se jó se rossz” és minden „értéket” nélkülöz. Az emberi világ határán kezdődhet a személy újraalkotása: e kihívás, a pszichoanalízis kihívása előtt állunk, háttérben a halálösztönnel.
A Köztársaság pedig történelmi kihívás előtt áll: képes-e szembeszállni a válsággal, amellyel a vallás már nem bír és amely az emberi kapcsolatok alapjait fenyegeti? Meg tudja-e akadályozni a radikalizációt? Az egész országot megbénító szorongás e mészárlások idején a társadalmi és gazdasági válság hátterén bizonytalanságunkat fejezi ki e kolosszális téttel szemben. Vajon képesek vagyunk-e mozgósítani minden rendőri és gazdasági eszközünket, nem feledve azokat, amelyeket a lelkek ismerete ad nekünk, hogy kifinomult szakértelemmel és tapintattal, felkészülten és megfelelő képzettséggel követhessük nyomon s gyógyíthassuk az idealitásnak ezt a súlyos betegségét, amely a radikalizált emberek atrocitásával csap le ránk? Ekképp értelmezve a rossz által megszállt dzsihadisták barbársága alapvető „értékeinket” veszélyezteti, évszázados humanista kultúránkat és civilizációs modellünket, amelyben a racionalitás nem eszköztelen az isteni megnyilatkozás köntösében jelentkező rosszal való szembefordulást illetően.
Nem elegendő bombázni Daesht, felégetni, lerombolni a dzsihadisták állásait vagy munkát igérni, sőt találni negyedeink munkanélküli fiataljainak
A radikális rossz ellen viselt háború arra késztet minket, hogy vegyük komolyan Nietzsche szavait: „nagy kérdőjelet kell tennünk a lehető legkomolyabb helyre”, vagyis Isten, az ideálok és hiányuk helyére. Megismertetni ezeket a fiatal nemzedékekkel, átértékelni, problematizálni, szakadatlanul újragondolni őket. Értelmezni az iszonyatot és minden eszközzel, konkrétan küzdeni ellene. Nem szabad fejet hajtani a rossz előtt, még a legnagyobb gonoszság előtt sem. Hanem türelmesen kell folytatnunk a kutatómunkát és nem a jó ég tudja, miféle utopisztikus és biztonságos egyensúly elérése érdekében, hanem annak a pontnak a megtalálása irányában, amelyet Pascal állandó mozgásnak nevez, ezt írva: „Aki megtalálta annak titkát, hogy örüljön a jónak anélkül, hogy elfordulna az ezzel ellentétes rossztól, az megtalálta e pontot. Ez az állandó mozgás.” És ma éppen ezt a pontot, ezt az állandó mozgást kell keresnünk, „a titok felé haladva, hogy örülni tudjunk a jónak anélkül, hogy elfordulnánk a rossztól.” Nagyon igényes, bizonyos belső élmény ez, amelyet a barbárok megtagadtak, félredobtak…
Nem elég hát bombázni Daesht, fölégetni, lerombolni a dzsihadisták állásait, ígérni, sőt munkát találni negyedeink munkanélküli fiataljainak. A szülők segítségével sürgősen meg kell szervezi a legfiatalabbak felvilágosító oktatását-nevelését, akik esetleg az Isten iránti megszállott rajongásban a társadalom peremén élnek, vagy akiket lappangó, „lelki-szellemi” betegségek veszélyeztetnek. A sürgősnél is sürgősebb új, „polgári”, vonzó ideálokat létrehozni és ezeket megosztani a megbékélés megélt forrásaként, nem pedig veszélyforrásként az ifjúság körében. A nagylelkűség, kreativitás és elkötelezettség kibontakozhat a társadalmi elhivatottságú foglalkozásokban, oktatási, kulturális, humanitárius területeken; az ONG, az együttműködési, kölcsönös segítségi intézmények stb. és az Afrika Újjáépítése azok a műhelyek, amelyek lelkesíthetik a fiatal európaiakat, de a fiatal lányok oktatása és a tartós energiák fejlesztése szintén… Ki tudja fölébreszteni, kormányozni, célba juttatni e vágyakat?
Alkossuk meg a képzés prioritását, amelynek alapja a következetes értékelés, egy „oktató-képző testület” létrehozása. E diszpozició rendeltetése lenne a pszichoszexuális elmaradottság gondozása, a fiatalok hitszükségletének és tudásvágyának kielégítése. A tanárok, oktatók, professzorok, pszichológusok, társadalmi segéderők, de az emberi erőforrások menedzserei, a vállalkozók is valóságos hidat verhetnének a háború fenyegetésével egyre szélesedő szakadékon át. Ez a mi sokféle kapcsolatból összeszövődő globalizációnk egész világot átfogó prioritása. Az egyetlen, amely megvédhetné — a megoszthatóvá lett kulturális sokféleségen keresztül — az egész emberiséget.
Lemuel fordítása