Fiaimnak
Akkor már évek óta alig aludtam. Egy héten annyit, amennyi egy éjszakára lett volna elég. Általában valami sűrű masszában éreztem magam, amelynek képtelen vagyok a felszínére vergődni, néhány tisztább napomon viszont elmosódott képeket láttam, mintha párás ablakon keresztül. Elvesztegetett, tompa évek suhantak. Az álmaim és képzelgéseim egynemű masszaként keveredtek valóságos történésekkel, de én nem voltam képes szétválogatni őket.
Egy napon a Király utcában sétáltam a Lövölde tér irányába. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, ha odakerültem egyáltalán. Bal kezem sárga nadrágom zsebébe süllyesztettem, cigi és gyufa után kutattam benne. Ez volt az a nadrág, amelyet azért vettem egy turiban, mert úgy gondoltam, ugyanolyan színű, mint Werther híres mellénye, melyhez hasonlókban annyian lettek öngyilkosok a könyv megjelenése idején. Valamelyik tudatállapotomban a Werther volt a kedvenc könyvem. Szóval bal kezem épp e nadrág zsebében matatott, mikor éreztem, hogy másik kezem egy puha, nedves kis marok szorítja. Meg sem lepődtem, mikor jobbra néztem, és egy kisgyereket azonosítottam a kéz gazdájaként. Túlságosan hozzászoktam már, hogy semmin se lepődjem meg, így hát megpróbáltam a kettőnk közti homályon át fáradtan rámosolyogni. Nem lehet más, gondoltam, csak a fiam. Ezek szerint van egy fiam. Helyes gyereknek látszott, olyan négyéves formának néztem. Kék szeme volt, göndör-szőke haja, kockás, rövid ujjú inget viselt, kantáros rövidnadrágot, térdzoknit és szandált. Kérsz egy fagyit, kérdeztem tőle, s máris elfeledtem, hogy az imént még rá akartam gyújtani. Bólintott. Bementünk egy cukrászdába, választott egy kék színű fagyit, és kézen fogva tovább sétáltunk a Lövölde tér irányába. Ki vagy te, kérdeztem a kisfiútól. Én egy titkos gyerek vagyok, válaszolta meglepően tárgyilagos hangon.
Mikor a Lövölde térre értünk, letelepedtünk a trafik melletti padra, én rágyújtottam, és a szemközti kapualjat néztem reménykedve, ő a fagyiját nyalta. Különösnek találtam, hogy a gombóc még mindig ugyanakkora volt, mint mikor vettem, csak már nem kék, hanem fehér színű. Látva csodálkozó arcomat, megszólalt. Kinyaltam belőle a kéket. Egyébként anyáék már rég nem laknak itt. Anya mesélte, hogy látott téged többször ücsörögni ezen a padon. Mindig cigiztél, és mindig a kaput bámultad. Azt mondta, szar férfi vagy, nem akar többé látni, ezért elköltöztünk vele és az apukámmal egy másik környékre. Tudod mit, szerintem apukának is szar vagy. Sosem gondoltál rám. Beláttam, igaza van, bár azt nem tudhatja, hányszor képzeltem álomtalan éjszakáimon, hogy kézenfogva sétálunk a Városliget felé. Miután fehér fagyiját feketére nyalta, finoman meghuzigálta a pólómat. Indulnunk kell, vár az igazi apukám, mondta. Elindultunk a Városligeti fasoron. Egy görbe hátú, alacsony hajléktalan nő állt egy bolt előtt. A májusi melegben is több réteg ruhát viselt, a legfelső réteget egy ormótlan bakancs, egy kék mackóalsó és egy vastag szövetkabát alkotta. Sűrű, ősz haját széles pánttal szorította izzadt homlokához. Részeg volt, a kirakat felé fordulva papírpohárból próbált kávét inni. Kortyolt egyet, majd visszaköpte. Megint kortyolt, a földre köpte. A fiamat elbűvölte a látvány, megállt, hosszan nézte a nő és a kávé küzdelmét, melyben a nő állt vesztésre. Aztán felém fordult, és minden érzelemtől mentes hangon azt mondta, te még nála is szarabb vagy, gyűlöllek.
Mikor sétánk végén, a Városligetben átadtam őt egy székelybajszos, mokány férfinak, láttam, hogy a fagyija sárgára vált.
Az utolsó vonattal indultam Pestről, nem tudom, gondolkodtam-e rajta, vagy álmodtam csak, mikor is kezdődött az inszomniám.
A sógorom hazajött Amerikából. Rengeteg pénz volt nála, és piszkosul tudott inni. Taxival jártunk a kocsmába. Nem csinálhattok velem semmit, kiabálta, ahol állok, az amerikai terület. Egy köteg dollárt rántott elő a zsebéből, és fenyegetőn meglobogtatta. Hajnalban értünk haza, két óra múlva mentem munkába. Ő meg aludt délig. Este újra jött, hogy gyerünk inni. Ez ment hetekig.
Egyszer azzal a hírrel állított haza, hogy a falu határában találtak egy fej nélküli hullát.
A kaptárak mögött aludtam, a bicikli csengője ébresztett. Kérdeztem, mégis, pontosan hol. A parton, a focipálya alatt. Épp előző nap jártam arra, valaha kastélypark volt, Szinyei itt festette Szirmai Alfrédné grófné arcképét. Pénteken a pálya mögött állította fel a sátrát egy vándorcirkusz. Vasárnap kimentünk a meccsre, a szögletzászlónál legelt egy láma, ha arra futott az akció, a szélsőnek ki kellett cseleznie, hogy be tudja adni a labdát. Egy távoli lövés elsuhant a kapufa mellett és eltalálta, a láma az ijedtségtől megvadulva rohanni kezdett fel-alá. Félbeszakadt a meccs. A sátrak és lakókocsik közül artisták jöttek elő, körbevették az egyesület elnökét, a százkilós Gézát, aki széles gesztusokkal próbálta őket megnyugtatni. A láma legelni kezdte a füvet. Mire Géza és a törpék megnyugodtak, megszűnt a gólvonal. A láma állt a kapuban, és fehér pofával nézett a semmibe.
Másnap bejött a sógorom a szobába, az ágyon feküdtem, amelyben apósom meghalt, és hallgattam a Nyugat-Berlinben vásárolt egyik Clash-lemezemet, talán a Sandinistát. Végighallgatta ő is az egyik számot, és megkérdezte, ezek magyarok-e, mert ha igen, kurva szar az angoljuk. Mondtam neki, angolok, mire ő azt válaszolta, szar férj vagy, mint a niggerek, és ha csak egy ujjal is bántani mered a húgomat, hazajövök, és fejbe lőlek. Elképzeltem egy észak-nyugati várost, amelyet egy hatalmas esernyő véd az egész évben szemerkélő vagy szakadó esőtől, és feltettem a lemezjátszóra a Woodoo Childot.
Mikor elment végre a sógorom, egy darabig nem fogtam fel, mi történt. Hét közben melóztam, vasárnap ebéd után tízfilléres alapon zsíroztam az anyósommal. Így telt a május. Júniusban elkezdtem ledrótkefézni a kerítésről a rozsdát és a pattogzó régi festéket. De már nem fejeztem be. Hátizsákba pakoltam pár cuccot, és leléptem.
Egy ideig a kastély romos melléképületében laktam. Egyik cigit szívtam a másik után, literszám vedeltem a kávét. Volt olyan éjszaka, hogy minden félórában beszedtem egy Valeriánát, de reggelre csak annyit értem el, hogy elolvastam a Nincs alvást, elfogyott az egész üveg Valeriána, mégsem tudtam elaludni. Mikor utoljára kimentem a meccsre, a korlátba kellett kapaszkodnom, hogy össze ne essem a fáradtságtól. Focizott ott egy középhátvéd, Géza, aki amúgy tűzoltó volt, akkor még csak hetven kiló. Kaptunk egy tizenegyest, Géza rúgta. A kapufáról visszapattanó labdát Géza bebikázta, mire a bíró szabadrúgást ítélt kifelé. Géza leköpte a bírót, és akkor az apja, a Géza bácsi, aki addig is folyamatosan kiabált, átbújt a korlát alatt, és elindult a bíró felé. Nemcsak a bíró, de maga Géza is menekülőre fogta, pusztító tűz égett az öregben. Az eset után kitiltották a pályáról. A következő héten odaállította a biciklijét a kerítés mellé, ráállt a nyeregre, és kezdte a kurvaanyázást. A kastélyban is hallottam. Mikor hétköznap felhangzott a Ladából krumplit árulók kurjantása: búúúrgonyááát, azt hittem, meccs van, és a Géza bácsi ordít. Szétordítja az álmaimat.
Azóta alig alszom, tisztább napjaimon elmosódott képeket látok, mintha párás ablakon keresztül. Elvesztegetett, tompa évek suhannak. Az álmaim és képzelgéseim egynemű masszaként keverednek valóságos történésekkel, de én nem vagyok képes szétválogatni őket.
A képzelet vagy a valóság újra Pestre vetett. Gondoltam, utoljára végigjárom álmaim valóságos helyszíneit. A Városligettől indultam, a Városligeti fasoron át elsétáltam a Lövölde térig. Négy fabódét találtam a trafik helyén. Lángost, gofrit, fornettit árulnak bennük. A pad eltűnt. Elszívtam egy cigit, s indultam tovább a Király utcán, úgy terveztem, az Erzsébet körúton megiszom valahol néhány abszintot, hogy végre szétválhasson, vagy végleg összekeveredhessen bennem képzelet, álom és valóság. Találtam is egy megfelelő helyet, rendeltem egy fekete abszintot, s kiültem vele egy utcai asztalhoz. Felhajtottam egy húzásra az italt, s míg lángoló torokkal vártam a hatást, lehunyt szemmel hallgattam a város zajait. Már első alkalommal feltűnt, hogy ebben a városban folyton szirénáznak. Most is vijjogva száguldott el egy mentő az Oktogon irányába. Még halványan hallható volt szirénázása, mikor ugyanaz a hang szólalt meg a közelből. Kinyitottam a szemem. A villamossíneken egy cigánygyerek közelített a megálló felé, testén irdatlan tangóharmonikával. Ő szirénáztatta hangszerét olyan ügyességgel, hogy mindenkit megtévesztett a megálló környékén. Ekkor lépett oda hozzám a pincér, hogy kérek-e még egy kört. Kértem. Hozta is rögtön. De most hozott hozzá kockacukrot és kiskanalat is. Nem tudtam pontosan, hogyan kell szakszerűen abszintot inni, úgyhogy az italba mártottam a cukrot, s mikor rendesen megszívta magát, a poháron keresztbe helyezett kanálra tettem, s meggyújtottam. Szép lánggal égett. Majd egy hirtelen mozdulattal beleborítottam a pohárba a cukrot a kanállal együtt, mire az egész kigyulladt. Ámuló turisták tapsolták mutatványom, én viszont attól féltem, a tűz belekaphat valamibe. Tanácstalankodásomnak egy tenyér vetett véget. Hirtelen rácsapott a pohárra, mire pillanatokon belül kialudt a tűz. Egy húsz év körüli srác állt az asztalom mellett, és fújkálta forró tenyerét. Intettem neki, hogy köszönöm, s hellyel kínáltam. Csak akkor vettem jobban szemügyre, mikor leült. Kék szeme volt, vékony szálú, rövid, világosbarna haja. Furcsa pólót viselt, melyen egy képbe zsúfolták Jimi Hendrix arcképét egy hófödte hegycsúccsal, egy kilátótoronnyal, egy jégtörő hajóval, sok-sok esernyővel és mindenféle tengeri állattal. Mindehhez még egy felirat is társult:
somebody who loves me
very much
went all the way
to Seattle
to get me this
t-shirt
Egy pillanatra összerezzentem, és egy fejemhez nyomott pisztoly képe villant elém. A srác rendelt még egy kör abszintot, s megmutatta, hogyan kell csinálni a kockacukros-tüzes kunsztot. Rágyújtottam, hogy felkészítsem magam a harmadik körre. Ekkor tántorodott elénk egy furán vigyorgó, gumiarcú alak. Rámutatott a cigimre. Kipöccintettem neki egy szálat a dobozból, s ő rágyújtott. A kész abszint ott állt előttem. Kezemmel és számmal imitáltam, hogy kortyolok belőle, és rámutattam. Földöntúli mosoly ömlött végig az arcán, felkapta a poharamat, és hirtelen fenékig ürítette. A meglepetéstől és a sokkhatástól hosszú másodpercekig csak meredten bámult ránk, és mikor már azt hittük, talán soha többé nem kap levegőt, hirtelen heves köhögő roham rázta meg apró testét. A roham múltán mellénk telepedett, megkérdezte, milyen nyelven beszélünk, s mikor azt válaszoltuk, kicsit angolul, elkezdett mesélni. Amikor odafigyelt, legalább angolul kezdte a mondatokat, melyek végül részeg német gajdolásba torkollottak. Rendelte a söröket sorban, s míg ittunk, végtelen monológot zúdított ránk, amiből annyit tudtunk kihámozni, hogy szerinte minden osztrák náci, és ő gyűlöli a nácikat. Szemléltetésként számtalan történetet mesélt, amelyekből mi egy kukkot sem értettünk, de a refrénnél, fucking nazis, mindig hevesen bólogattunk. Már majdnem hajnalodott, mikor bezárt a hely. Kiittunk minden pohárból minden italt, de a srác poharában még ott volt az abszint, de úgy láttam, nem fekete, amilyet ő is rendelt, hanem zöld, de nácigyűlölő barátunk felhajtotta, mielőtt meggyőződhettem volna, jól láttam-e. Indultunk volna dolgunkra, én az első vonathoz, de az osztrák srác még maradni akart. Leintettem neki egy taxit, de nem volt hajlandó bemondani a szállása címét, csak táncolt az út közepén és énekelt, fucking nazis, party, party. Végül valahogy elcipeltük a legközelebbi metrómegállóba. Kihúztuk belőle, hogy a szállása közel van az egyik végállomáshoz. A hendrixes srác megkérdezte, mi a végállomás neve, mire osztrák barátunk diadalmasan beleüvöltötte az éjszakába: BUDAPEST! Nem volt mit tenni, szóltam a srácnak, várjon meg a padnál, vigyázzon a zsákomra, én felteszem barátunkat egy metróra, mindenképp van 50% esély, hogy a megfelelőre. Hans, nevezzük így barátunkat, nem akart felszállni, de már nem volt olyan állapotban, hogy ellenálljon nekem. Rémülten arra gondoltam, csak egy náciba bele ne fusson. Integettem neki a peronról, ő eljátszotta, hogy olyan részeg, hogy elesik. S mikor vigyorogva felállt, az induló metró rándulásától tényleg elesett.
Fáradtan vánszorogtam vissza a padhoz, ahol nem várt senki, a srác fölszívódott. A hátizsákomon egy összehajtott papírlap feküdt.
Most itt ülök a hajnali vonaton, nem tudom, hová visz, az álomba, a képzeletbe vagy a valóságba. Szétnyitom az összehajtott papírlapot, s olvasni kezdem…
Megjelent a Műút 2015054-es számában