Már régóta fontolgatom, hogy eldobom magamtól az életet. Tulajdonképpen nincs rá különösebb okom, a családi életem rendezett, az utóbbi időkben nem ért semmiféle csalódás, kiábrándulás, anyagi helyzetem tűrhető, a feleségem állítólag szeret, és a gyermekeim büszkék rám. Csakhogy én valamikor elolvastam kedvenc pszichológusom, Popper Péter Hogyan öljük meg magunkat? című alapvető tanulmányát, amelyben a kitűnő szerző arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy „akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk. Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból, menekülésképpen vagy önutálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából”.
Egy szó, mint száz, a tervem már régóta megvan, csupán a kivitelezés módjában nem tudtam még megegyezni magammal. Akadt ugyan néhány sztereotip ötletem, de Popper Péter tanulmánya mindegyiktől elvette a kedvemet. A szerző szerint ugyanis jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából.
„Ezért szigorúan tilos:
— mindenféle tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni — mert a seb, az alvadt vér gusztustalan;
— felakasztani magunkat — mert a kilógó nyelvű, pöffedt, fekete arcú hulla ijesztően csúnya és groteszk;
— kinyitni a gázcsapot, vízbe ugrani — ugyanezért;
— levetni magunkat valamilyen magas épületről — mert az eldeformálódott test méltóságát vesztett és értelmetlen húshalmaz;
— gyógyszereket, vegyszereket enni nagyobb mennyiségben — mert öntudatlan állapotban könnyen magunk alá csinálunk.”
Már azt hittem, le kell mondanom a tervemről, amikor a tévé szerda reggeli adásából ráleltem a megoldásra. Egy közleményt olvastak fel félóránként, meglehetősen izgatott hangon: „A Kermi betiltotta az ebszőlőszár feliratú papírzacskókban árusított termékek forgalmazását, mert az felszívódva akut hasmenést, izomgörcsöt és idegbénulás következtében halált okozhat.”
Ez kell nekem, mondtam magamban, és azonnal lerohantam a legközelebbi háztartási boltba, ahol minden nehézség nélkül beszereztem az ebszőlőszár feliratú zacskóban árusított terméket.
Otthon azután apránként elfogyasztottam, némileg rágós volt, de az ízére nem panaszkodhatom.
Kicsiny szobámban ülök most, és várom a halált.
Mire e sorok az olvasók kezébe jutnak, én már élettelenül dűlök el a karosszékemen, mellettem az ebszőlőszár feliratú zacskóval. De még az innenső partról üzenem barátaimnak, ismerőseimnek, hogy ne érezzenek lelkiismeret-furdalást a halálom miatt. Mindenkivel megbékélve hagyom itt e kopár árnyékvilágot, és nem azért — hogy csak egy példát mondjak —, mert a főnököm már hónapok óta halogatja a fizetésemelést.
Kardos G. György: Üzenem szeretteimnek
K. G. Gy.: Ez is én vagyok, Ab Ovo, 1996, 107–108.