Jász Attila két prózakötete műfajilag is érdekes megközelítési szempontokat vet fel. Arra a költői kérdésre, hogy miért nem ír regényt, maga adja meg a választ: „Mert nincs olyan első mondata, nem tud olyat kezdőként pályára állítani, amely elég fedezetet jelentene egy regény végigírásához” (CsT élete 44). Ennek megfelelően csak rövidebb-hosszabb szövegekkel dolgozik, amelyek látszólag nem kapcsolódnak össze egységes epikai anyaggá. A megoldása, ha nem is teljesen eredeti, de mindenképpen meggyőző. Lexikonszerű címszavakkal dolgozza fel az anyagát. De mi is ez az anyag, amelynek sokféle szempontból nekirugaszkodik, ám képtelen nagyobb egységet teremteni? Utóbb már nyilvánvaló, hogy egy önéletrajzi könyvet olvasunk, legalább is egy olyan vallomássorozatot, ahol az emlékező csak emléktöredékekből állítja össze mindazt, amit el szeretne mondani. Mondhatnánk anekdotákból összegyúrt emlékanyagnak, ám a sztori igazából idegen tőle, mint igazi költő sokkal nemesebb, eredetibb látásmóddal közelít a mondanivalójához. A következő szokatlanság, hogy nem énelbeszélőként szólal meg, végig és következetesen egyes szám harmadik személyben beszél magáról. Ez csöppet sem zavaró, és még csak nem is ritkaság az efféle írásokban, bár mindenképpen magyarázatra szorul. Philippe Lejeune alapos vizsgálódása e tárgyban (Önéletírás, élettörténet, napló) sokféleképpen kategorizálja a világirodalom e műfajban született gazdag anyagát. Jász olyasféle magyarázattal szolgál, hogy nehézsége támadt az egyes szám első személy használatával, tehát valamiféle szerepjátékot ölt magára, és ez az ő esetében nagyon is magalapozott. Itt mindig megfontolás tárgya, hogy az író és írásának a hőse között mennyire szoros a kapcsolat, egyáltalán meg lehet-e különböztetni az írót és a vallomástevő személyét, tehát elég referenciával rendelkezik-e a beszélő, hogy az író (Jász Attila) személyével azonosítsuk, esetleg csak egy alteregója. Ha világirodalom jelentős és Lejeune által vizsgált műveit áttekintenénk, akkor Szent Ágostontól Rousseau-n keresztül egészen Proustig, sőt Gide-ig azt tapasztalhatjuk, hogy a legkülönfélébb mélységű azonosságokra találunk, de míg a szerzők nagy része nem ad nevet hősének, és ez a fajta életrajziság nem is képez olyan egyértelmű viszonyt, hogy az írót a hősével tökéletesen azoníthatnánk, addig Jász könyvbéli megfelelője, Csendes Toll jóval kevesebb problémát okoz az olvasó számára, mint az említett elődök.
Már a regénye első mondatában tisztázza ezt a titkos kapcsolatot, amely korábbi személyisége és a főhősként szereplő között fennállt. „CsT-nek hívnak. Ma eltűnt, útra vált valami belőlem.” A korábban már alteregójaként használt Csendes Toll monogramja megegyezik az írása idején elhalálozott Cseh Tamás nevének kezdőbetűivel. Maga a mondat is félig idézet, már a szövegíró Bereményi Géza versében is az volt (Ady: Valaki útra vált belőlünk). De ennél jelentősebb, hogy az egyik legnagyobb Cseh Tamás-sláger, A jobbik részem megidézi ezt a sort („Belőlem valaki útra vált, az én jobbik részem”) Tehát a látszólagos én-azonosságot ezzel az idézettel és névhasználattal megkérdőjelezi a szerző, aki, tegyük hozzá, csak az első oldalon használja az első szám egyes számot, innentől kezdve teljesen azonosul ezzel a figurával. A vallomás és a más köpönyegébe, más jelmezébe búvás azonban a posztmodern irodalomban még ennél is bonyolultabb kapcsolatot képez az író és az elbeszélő között. Mert ha azt mondjuk, hogy írónk egy beazonosítható szerepre lelt, akkor adódik a másik kérdés, miként is tekintsünk Esterházy műveire (leginkább a Termelési regényre) vagy a Tandori művek mindig önazonosságot mutató írásaira, ahol a főszereplők nyelvi, talányos, irodalmiasan groteszk figurái mégsem azonosíthatók a valóságos Lánchíd utcai lakossal. Itt azt kell mondanunk, hogy a hősök egyszerűen beköltöztek az írók által felajánlott irodalmi térbe, és hétköznapian használatba vették az író személyiségét és tárgyait. Azt nem állítanám, hogy a valóságosan berendezett színpadra be sosem engedett kíváncsi olvasó ténylegesen megtalálná azt az irodalmi helyszínt, amely a művekben oly érzékletesen jelen van.
Jász műveiben azonban mégsem merül fel ez a beazonosítási kényszer, hiszen a névleges elidegenítés ellenére minden objektív megnyilvánulása (látszólag) hiteles. A szerző Tata kertvárosban él, az Új Forrás főszerkesztője, minden itt nem részletezendő információ tökéletesen megfelel, legalább is nem mond ellent annak, amit az író magáról állít. A szerep azonban, hogy mindez Csendes Toll lenne, természetesen további behatárolható idegenséget, távolságtartást rejt magában. Miért érzi valaki magát a huszonegyedik század elején Magyarországon indiánnak, miféle értékeket, gondolom, morális magatartást és vélhetően követendő életszemléletet jelent ez? A Cseh Tamással való mély, de semmiképpen nem személyes azonosulás hitelessége megalapozódik-e, van-e ennek az életműre ható következménye? Ez talán a könyv egyik legfontosabb kérdése. Vagyis: kik a sápadtarcúak, és kik a rézbőrűek? Bármiként is érezzük, hogy már az első mondattól kezdve átitatódik a szöveg az énekes által komolyan eljátszott szereppel, valóban létező és megalapozott életérzést tartalmaz-e ez a bakonyi erdőkben megrendezett indiánosdi, amelyben a szerző nem vett részt, mégis műve középpontjába állítja. Cseh Tamás dalaiban, Bereményi szövegeiben ennek nagyon kevés és áttételes nyomát látni. Ez a szerzői szerepjáték leginkább a Kádár-korszak egyik legkifinomultabb, legstilizáltabb kritikája, amely a könnyűzenében szinte a legmagasabb művészi kvalitásokkal megjelent, és egy ellenzéki réteg életérzését fejezte ki. Roppant ereje éppen az esetlegességében és a kor valóságának néha groteszk, máskor szerethetően suta értelmiségi életérzésében keresendő. A dalok olyan belső szabadságról tanúskodnak ma is, hogy akár egy Cseh Tamás-reneszánsz is érthető lenne, ha még lenne e kis hazában olyan közeg, aki ezeknek a szövegeknek a soha el nem múló finomságait érti. Itt azonban úgy érezzük, hogy a szerző által favorizált, ebben a szellemben gondolkodó és tevékenykedő világlátásnak nincsen tere. Egy kissé romantikus kivonulás a társadalomból, amely egykor komoly politikai mondandóval bírt, a keleti filozófiák, a jóga, a Zen-buddhizmus, a zene, amelynek számtalan műfaja megidéződik a barokktól a jazzig, nem tartalmaz ma olyan körülhatárolt jelentést, kevés társadalmi mondanivalót mutat fel, tökéletesen üres térben mozog, és mint egy szellemileg megkésett képződmény, csupán a rezignációra, a múltra való hivatkozásban erős. Ha korrekten szeretnénk meghatározni az emlékezés és önszemlélet eme műviségét, akkor a legkevésbé sem rossz értelemben azt mondanánk rá, hogy naiv és szentimentális. Senki és semmi ellenében fogalmazza meg ezt az érzést, tehát nem mutat fel egy vele ellentétes értékrendet, sőt semmiféle kritikai ítélettel nem él, mintegy csak önmagába való zárkózását mondja ki. Másrészt kimondottan érzelmesen közelít a tárgyához, és ez az érzés kivétel nélkül mindig pozitív. Ezzel ki is zárja magát a vitatható, a megkérdőjelezendő világrendből, hiszen ha az esztétikai, morális vizsgálódásának tárgyai mind, kivétel nélkül egy bensőséges, személyével lefedett territórium részei, akkor ezt az olvasó is alig jogosult felülírni.
Pedig sok apró részletében, motívumában nagyon sokat akaró és finoman rétegzett. Sikerül hitelessé tenni ezt a maiságában kissé idegen figurát, aki csetlik-botlik a világban, és önfeledten adja magát oda hivatásának, sőt az egész Művészetnek. Erről szeretne beszélni, mert erről szól az élete. Írói hitvallása kissé Tandoris, de annak a minden pillanatban a szerepét is kikezdő játékossága nélkül: „Olyan könyvet szeretne írni, amelyben egymásra írhatóak a pillanatnyi, szubjektív jegyzetei, melyek az olvasás menetét nem szabják meg, legfeljebb egy időbeli irányultságot jeleznek. És amelyek együttes olvasása valami lényegest árul el a pillanatról, a pillanatnyiság természetéről. Így mindig lesz mit kapargatni, kaparászni rajta.” (113) Ez a világ azonban Jásznál kerek egész, tökéletesen otthon van benne, szinte lubickol örömökre nyitott világnézetében. Hajlandó arra is, hogy tökéletesen behozza ebbe teljességbe a családját, a gyermekeit, az állatait, főként a kutyákat. A velük töltött idő, a róluk szóló idill, a természet szeretete, annak folytonos figyelő szemlélete teszi talán rézbőrűvé. Aki ilyen természettel van megáldva, aki ekkora áhítatszerű jóindulattal tekint a világra, az mindképpen boldog ember: „ima: Miatyánk Kivagy A MennyEgekben, onnan jól látod, amit én is séta közben, hogy milyen gyönyörű ez a világ ilyenkor…” (73) És ez már kissé sok a mindennapokhoz szokott emberi szemnek. Ahogy Esterházy Termelési regényének megjelenésekor Radnóti Sándor észrevette a könyv lelki súlytalanságát: „Az általánosíthatóság e csöndes ideológiai segítőtársa mellett van valami, ami szüntelenül ellentmondásban van a szemléleti reform sugallta általánosíthatóságával: az ugyanis, hogy e reform talán egy szerencsés pszichológiai alkat kegyelme.” (Mi az, hogy beszélgetés?, Magvető, 1988, 253.)
Mikor ez a különös gyanú felébred az olvasóban, hogy a hős, Csendes Toll nem a mi érzéseink és tapasztalataink súlyától boldog, hanem valamilyen nagyobb hatalom segíti ezt az életérzést, akkor valamiként soknak találjuk, és nem a dolgok természetéből következőnek ezt az életszemléletet. Mert hősünknek, érdeklődésének megfelelően nagyon szerteágazó kedves foglalkozása van, imádja a legkülönfélébb zenei műfajokat, rajong a jazzért, szinte narkotikumként hallgatja az egyes CD-ket, barátai a legkitűnőbb írók, képzőművészek, akik mind a bölcsesség és a zsenialitás emlőjéből táplálkoznak, mind rézbőrűek a saját megfogalmazása szerint, és eme belső világuk egymástól alig különbözik. Ha elutazik egy festő-baráthoz, hogy megcsodálja az újonnan elkészült képét, akkor nem tud megszólalni, viszont a karján feláll a szőr az elragadtatástól. A legkitűnőbb és legzseniálisabb zeneszerzők koncertjei kápráztatják, barátja, de legalább is csodálója a kor legjelesebb íróinak, akikre istenként tekint, de legalábbis minden kritika nélkül fogadja be műveiket, élvezi ezt az olümposzi társaságot. Ami az olvasó számára már néha kényelmetlen, mert ő is Isten teremtménye, de valami balszerencse folytán nem abban a világban él, nem ilyen tapasztalatok boldog birtokosa, mint Csendes Toll. Ha mélyebben elemezzük ezt a világot, a természetes irigységen kívül, amely a szegény ember sajátja, akkor leginkább az anyagszerűség hiányzik ebből az írásból: a fák kitapintható durvasága, a színek bántóan kavargó disszonanciája, az emberi jellemek életszerű villanása, egy-két konfliktus, néhány ösztönös felháborodás, mindaz, ami a létet, a viszonyokat, a világot igazából természetessé és érthetővé teszik.
Ugyanez a szinte panteisztikus szemlélet figyelhető meg a természethez való viszonyulásában is. Gyermekkori legkedvesebb olvasmánya, a Winnetou-regények felnőttkorának is meghatározó élménye, a természetben való élés, az egyszerűség és az emberekkel, a barátaival való őszinte, egyenes kapcsolatok, megtetézve a keresztény kultúrában is nagyon divatos buddhista passzív világszemlélettel, amely fél évszázaddal ezelőtt mély gyökereket eresztett ezen a sápadtarcúak lakta földrészen is. A szerző mindennapjai, amelyek egyfolytában csak a természet, a lakókörnyezetének az elbűvölően naiv csodálatában telnek, a kívülálló számára csak annyit mondanak, hogy Csendes Toll egy olyan világban él, amelynek az olvasó nem talál nyomára. Vagy a környezete bűnös ebben, hogy nem szolgál megfelelő harmóniával, vagy ő maga, aki nem képes észrevenni ennek a képződménynek, amely az írót boldogítja, a mélyből folytonosan feltörő gazdagságát. Szegényen éli meg a gazdagságát, vagy gazdagon éli meg a szegénységét, mintha ezt sugallná az olvasó felé a regény üzenete.
Mindezzel azonban a legkevésbé sem szeretnék Jász Attila költői világa felett pálcát törni, hiszen eme írás egészen más látószöget kínál az életmű szemlélésére, és a költői anyagában ténylegesen szervessé válik a képzőművészethez való mély és analitikus viszonya, csupán a szuggerált önkép némi ellentmondására szerettem volna itt rámutatni. Hiszen a költeményeiben mindig tisztán indul meg egy képzett színház felé, legyen ez egy festmény vagy akár az életszemléletéből adódó makacs kíváncsiság, amely szembesül a világ másféle látásmódjával, az emberi társadalom kevésbé érzékeny képzetével.
Amíg az első írás újabb és újabb visszalapozásra és fokozott figyelemre készteti az olvasót, mert ha idegen is tőle ez a rajongás, megérzi, hogy ez egy sokszorosan átgondolt, és valóban egymásra írt szöveg, ahol nagy boldogság kutakodnia, ahol minden részben talál valami megfontolandó bölcsességet, továbbgondolható apróságot, amely akár egy más szövegkörnyezetben még őt is eme vallás hívévé tenné. Ám a második regény, az utazások könyve már ténylegesen csak olyan primer élményekről tudósít, amelyek minden efféle, az előző regényre jellemző sokértelműséget nélkülöznek. Egyrészt megszűnik a szöveg rétegzettsége, itt egy naplószerű forma adja az elbeszélés felületét, ahol az élmények úgy sorjáznak egymás mellett, mint a fejfák a temetőben. Az olaszországi nyaralás, a délvidéki utazások, a sokszori Krakkó-élmény, majd a kapolcsi fesztivál naplója alig múlja felül egy felületesen megírt feljegyzés színvonalát. Már a kezdeti, az utazásokat megalapozó felvetés is lerágott csont, hogy miért is utazik az ember, ha nem marasztalja a munka és az otthona. A soha ki nem elégíthető kalandvágy és a cél körkörössége — tudniillik mindig oda jut vissza a vággyal utazó, ahonnan menekülni szeretne — már az amerikai beatírók örökös témája is volt. Kétségtelen, hogy itt is vannak érdekesebb apróságok. Tolnai Ottó munkássága, irodalmi, esetlegesen művészetelméleti vagy művészeti törekvései nagyon izgalmasak, önmagában Tolnai Ottó személyisége és életműve is sok megfejtendő titkot rejthet magában. A római utazás egyik apró epizódja pedig éppen az olvasó elevenjébe vág. Sanyi barát valamiképpen hozzásodródik egy angol hölgyhöz a római városnézés során, mintha kölcsönös szimpátia vonzaná őket egymás közelébe, ám amikor a vélhetően szorosabb kapcsolatra kész férfiú határozottabb lépésre szánja magát, kiderül, hogy az asszony egy egyszemélyes emléktúrán vesz részt, azokat a helyeket keresi fel, ahol a közben elhunyt gyermekével és férjével egykor jártak. Nem létező személyek után kutat, csupán a halottai nyomában jár befele vetett tekintettel. Thomas Bernhard Beton című regényének nőalakja idéződik meg egy pillanatra, ahol a német özvegy hónapokig bolyong egy spanyol szigeten, hogy a szálloda tizedik emeletéről kizuhant férje sírját megtalálja. Egy krakkói utazás sok fölösleges kocsmázással összefércelt történetét pedig a Schwindler-gyári látogatás teszi emlékezetessé.
A kötetek irodalmi tanulságát talán úgy vonhatnánk meg, hogy paradox módon a boldogság ésszerűtlen és haszontalan állapot az irodalmi ábrázolást tekintve. Csak azok a megbízható és irodalmilag érvényesnek mondható emlékek, amelyeket egy katasztrófa már megsemmisített, és az emlékezőnek nem a boldogságcsokrokból kell válogatnia, hanem meg kell teremtenie az elpusztult emlékek helyett az érvényes tapasztalat élhetőségét. Egy olyan vágyat kell ébresztenie magában, hogy semmiféle vallomás ne legyen méltatlan az emlékeihez.
Megjelent a Műút 2015054-es számában