S két napon át csak fogtam a kezét
és semmi más csak fogtam a kezét
ahogy a vendéglőben is ebéd
után mindig csak fogtam a kezét
azt a felém esőt a bal kezét
azt a meleg édes puha kezét
benne valami roppant nagy egészt
nála is nagyobbat ha szenvedést
úgy szenvedést de mást is szenvedélyt
szavát hallgattam s fogtam a kezét
hangját élveztem dallamát eszét
hogy nála szebben ered a beszéd
és szelíd zajgásával veri szét
bennem a fagy márványredőzetét
s adott mást amit soha senki még
az örök igézet ígéretét
ha mentünk nem fogtuk egymás kezét
ez a szabad egymásmellettiség
mindennél több volt semmi testiség
nem kötött össze nem oldhatott szét
nem is hihettük soká semmiképp
hogy lesz másképp is fogtam a kezét
és ez volt minden s végül is elég
hihetetlen volt hogy ez az a vég
a mellkasát még mozgatta a gép
fél melle nyitva bimbós szégyenét
én sem takartam el csak a kezét
fogtam az ágy mellett a jobb kezét
meleg volt még az a rejtve szép
kis lágy tenyér az ujjak az a négy
s még tapinthattam kisded combtövét
hüvelykujjának még ez egyszer még
ahogy lélegzett ő s vele a gép
még melegen de már a semmiség
minden ízében sejtjében s be rég
volt az is hogy így fogtam a kezét
s még érezhettem az ütőerét
nem játszottam kezével semmi se
járt az eszemben az se hogy sose
foghatom többé már az ő kezét
soha sehol semeddig semmiképp
Megjelent a Műút 2015054-es számában