Legfeljebb hároméves lehetek,
és az én koromban egy varródoboz,
egy fotelban térdelve,
jelenthet némi támpontot.
A szoba meleg színei között
kinyitni azt a dobozt.
Babrálni, dúskálni benne
egész este.
A cserépkályha tüzes
és tüzes az arc is.
Doboz, doboz, hová viszel engem?
Tudom, hogy apa a vasolló,
és a tűbe fűzött cérna: anya.
Most nincsenek, mert nem itt vannak.
De honnan ez a pamutgombolyag,
hogy kerül ide a nagymamám? Mama,
milyen kicsi élet fölé hajolsz?
(Azt hiszem, félek tőled.)
Kinn ferde szemmel az eső —
figyelj hát, kisfiú,
egész életedben emlékszel majd.
Az ablakból a kerítésünk,
és két alak — nő és férfi —
hazaér egy fekete ernyő alatt.
Málik Roland: Még a Ruzsinban