Nem indul a fénymásoló gép. A hamvasok odajönnek és megszerelik. Kezükön műköröm fénylik. A másolás nekik egyetlen mozdulat, nekem kínszenvedés, előre félek az elrontott példányok számától. Mintha minden elpocsékolt lap miatt egy különleges fa kihalna. Borzongok a gép nagy, műanyag testétől. Minden cipőm műanyag. Míg lejön a sarka vagy a talpa kopik, belőlem is elpusztul egy darab. Az asztal alatt ki szoktam bújni a cipőmből, így mintha a bőrömtől is megszabadulnék.
Hova rejtőznék előlük. Otthon róluk álmodnak férjeink, az ő testükről, ha kidobtuk a vacsora maradékát, és kezünk ellazult a forró vízben. Szárazra töröljük az edényeket, közben férjeink a hátunk mögé húzódnak és üzekedő mozdulatokat tesznek. Később az ágyban, ha elég tiszták vagyunk, úgy simulnak hozzánk, mint a hamvasok vasalódeszka testéhez. A mentolos öblögető a szánkban már keserű. Összetétele kiszárítja a nyálkahártyát és megakadályozza a baktériumok elszaporodását. Még jó illatúak vagyunk. Gépiesen mozgunk férjeinken, akik bőgnek, mint a szarvasok, jó vagy, és a hamvasok egyikére gondolnak. Vagy arra, hogy a hamvasok teszik egymással ugyanezt. Bőrünk fénylik az ösztrogéntól, egy csepp elég férjeinkből, és teherbe eshetünk. Végigsimítunk hajunkon, mint politúros asztalon, hideg tenyér egy hideg felületen. Tudjuk, hogy férjeink sterilek, és megszokásból hozzák az esemény utáni tablettát, egy pohár vízzel be kell vennünk. A műanyag borítású tabletta akadálymentesen jut a gyomrunkba, minden héten más összetételű sav bontja szét. Sósav, nyák, enzimek. Nem fogunk megfoganni, méhünk körte formája pedig rugalmas, évtizedek óta készen állunk a befogadásra.
Jelnek vettem, hogy egy napon elszállították a fénymásolót. Először lefagyva álltam. Tettem néhány tétova kísérletet, akár egy, akár két emelettel mentem lejjebb vagy följebb az épületben, mindenütt hamvasok fogadtak. Homlokom fénylett az izzadtságtól. A liftben is velük utaztam. Nem figyeltem a digitális kijelzőn a menetirányt, kétszer is ellenkező irányba indultam el.
Megfogalmaztam a felmondásomat. Fölnéztem és nem volt ott senki, aki átvehette volna. Itt én vagyok a vezető. Nyirok gyűlt a szájam fölé. Emlékeztetett a bajszomra, amit lusta vagyok epilálni, mert utána szúr és kemény. Mint a sörte, ami a nyelvemhez tapad, ha a férjemet csókolom, vagy szemügyre vétel nélkül eszem a szalonnabőrt.
Elmentem a kiskonyhák mellett, az ebédlőkben műanyag borítású asztaloknál hamvasok beszélgettek az anyaságról. Mindig polietilén dobozban hozták magukkal és melegítették az ételt, a kiüresedett sarkokban összegyűlt a zsír, ha volna itt ablak, ragadós táplálékukon elcsúszna a fény. Megjegyeztem minden szót, amit kimondtak.
Hajukat egész nap összetartja a lakk. A haj halott szaru, s az övéké mégis szép. Bőrük hibátlan és tiszta, mint az újszülötteké, fénylik a magzatmázszerű ösztrogéntól. Körülveszik őket, a biztonsági őr, a recepciós. Kezükben iPhone-nal liftbe szállnak. Nincs szabad kezük, amivel szükség esetén segítséget nyújthatnának. A férfiak gyomra tájékán szorító érzés, követnék őket, de a munkaidőt szigorú szempontok szerint mérik. A hamvasok a legfölső szinten szállnak ki, lépéseik neszét elnyeli a padlószőnyeg és a férfiak öklendeznek, mert vágyaik abban a pillanatban nem teljesíthetők.
Az elromlott gépet elszállították. Minden nap éreztem a hiányát. Lelki szemeim előtt felidéztem a meghibásodást, amit nem érthettem, mint a felszín- és térfogatszámítást a középiskolában. Félek, hogy javítás közben a szélekből letörik egy darab.
A műanyag lényege, hogy nem rugalmas. Ha a felület matt, tükörkép sem képződik rajta.
A műkörmös ujjvégek fémkanalak nyelét fogták, mikrohullámú sütő ajtaját zárták és nyitották. A kávéfőzőbe kapszulát helyeztek. Egy hamvas, egy adag. Sorban álltak, a sor vége a fénymásoló helyénél volt. Vártam, hogy hozzanak nekem is. A gép nem volt a helyén, s én sem voltam látható. Összetéptem a felmondásomat.
Férjem észrevette a fáradtságom. Elhívott futócipőt venni. Szája fölött fénylett a borosta. Izgatottan keresgélt a számomra egyforma cipők között. Mintha kérlelt volna, dobjuk föl együtt a szexuális életünket. Készségesen arra gondoltam, futás után jobban esik a szex. Nekem évek óta bokasüllyedésem van, az olcsó cipő átka. Mindenhova gyalog megyek, s a rázkódás tönkreteszi a sarkat. Férjem könnyedén fizet a plasztikkártyával. Majd holnap hozzákezdünk, mondja és betérünk egy gyorsétterembe.
A tálcák széle mocskos és fényes, mint a hamvasok öle. A hamvasok meztelenül étkeznek, ajkukról lecsorog a majonéz, de kemény hasfaluk megállítja. Tenyerükkel elkenik és nevetnek.
Ki fénymásolt belőlük ennyit?
A férjem megérinti őket, mindig ugyanott. Fénylő bőrükön elcsúszik a keze. Mandula és triplacsoki-jégkrém fénylik a szájuk körül. A lábuknál piros műanyag vödrök, aranyhalak úszkálnak benne. Őrjítő tempóban róják a köröket. A gyorsétterem tükörteremmé alakul, a férjem fölfekteti a hamvasokat az asztalokra és majonézt masszíroz a bőrükbe. Izgulok, nehogy rám kerüljön a sor. Inkább el kéne futni, súgja az eladó. Sztornózza a fogyasztást, közben figyeli a férjemet.
Mit kérsz, kérdezi a férjem. Mellbe vág, hogy nem tudja, vagy nem jut eszébe, tömény undor forgatja a gyomrom a poharas fagylalt látványától. A zsebembe nyúlok, így megkapaszkodom. A férjem menüket rendel, fényes papírba csomagolt hamburgereket, mázas fánkokat és üdítőt, amiben halakként úsznak a jégdarabok. A jég látványa megnyugtat. Szeretném, ha a halálom után lefagyasztanának. Egyetlen fényes tömb lennék, aki nézne, a nyelvén érezné hidegemet.
A következő héten futóedzésbe kezdünk. Egy perc futás, egy perc séta, mondja a férjem. A nyelvem lóg az igyekezettől. A férjem nézi az előttünk haladó hamvas fenekét, ahogy mozog, a lombokon áttörő fény reflektorfénybe vonja. Ha lesütöm a szemem, elszédülök, így inkább betapasztom a fülem, úgy futok tovább.
A férjem az egyik fa törzséhez szorítja a kiszemelt hamvast, aki ott marad a fához dőlve, szétnyílt szája fénylik. Megelőzöm a férjemet és kihagyom a pihenő perceit. A férjem a futópálya kijáratánál liheg. Kimondom a nevet és eltávolítom a hamvast. A férjem morog, otthon lecsutakolom a zuhany alatt, túl sokáig mosom a hátát. Szeretném megváltoztatni a kromoszómáit. Tiszta ágyneműt húzok, meztelenül befekszem. Izmaim pihenést kívánnak. A vér széthordja a fogamzásgátlót, a tabletta gömbjét a kelleténél tovább érzem a torkomban.
Egy nap tényleg azt hiszem, terhes vagyok. Hamvasokkal álmodom, amint másolókká transzformálódnak. Fényes lapokat ontanak magukból, a férjem képével. Menstruálni akarok, közben folyadékhiány gyötör. A férjem hamvasokkal találkozik, gyorsétterembe és futni viszi őket. Egyet mindig előreenged, hogy bámulhassa. Éjszaka hangosan, háton fekve horkol. Elképzelem a gyermekünket és öklendezem. Hányásomban paprika és kukorica, emésztetlen, fényes élelmiszermaradék. Belülről kifényesített a sok műanyag, ami lassan eléri a szívemet. A tévében láttam egy digitális terhességi tesztet. Körbefutottam érte a várost. A gyógyszertárosok széttárták kezüket, köpenyükön nem volt gomb. A szemük fénylett. A férjem sem szeretné ezt a gyereket, aki csak az én szívemhez közel kezdhetett volna növekedni.
A gyengeség olyan, mint az izgalom. Erőt vesz az emberen. Bevonszolom magam az irodába, hosszan bámulom a monitort. A férjem még nem tudja, terhes vagyok-e, még reménykedik. Érzem rajta a hamvasokat. Bőrét kifényesítette a sok ölelkezés.
Új fénymásoló érkezik, egy fiú bevezet a működésébe. A fiam lehetne. Táskájából elővesz egy anatómiai könyvet és másolatokat készít a szinuszcsomót tárgyaló fejezetről. Kiterjedése változatos, általában 4-5 mm széles és 1-1,5 cm hosszú, alakja leginkább a marharépára emlékeztet. Lassan jövök rá, hogy nekem is van ilyen. Nem tudom, nem emlékszem, milyen a marharépa. Míg másolunk, a lapok egy kissé meggyűrődnek. A hamvasok a másik helyiségben várakoznak, valaki megmondta nekik, hogy már nem jöhetnek közelebb. Szépen felöltöztek, mintha avatásra érkeztek volna. Kibontom a hajukat és megfésülöm őket.
A férjem egyre nagyobb távolságokra fut, ahogy a nyár közeledtével a nappalok is hosszabbodnak. Sportcipőjének műanyag talpa elválik a szövettől. Újat veszünk egy leértékelésen, ahol hamvasok az eladók. A férjem szótlanul fizet. Kicsi és kemény kifogásaim széttöredeznek, pedig látható, hogy az én testem már lassan mozdul. Tényleg nincs időm futni és hogy a játékszere legyek. Éjszakánként úgy fordulunk, hogy egymásnak háttal legyünk. Férjem mély nézésének optikáját minden reggel rám irányítja. Olyan vagyok, amilyen voltam, bár a testem kicsit szálkásabb lett. Hamvasok csoportját vezetem az irodában, és egyedül járok vacsorázni. Esténként a férjem rám veti magát, dulakszunk, másoknak úgy tűnik, hogy szövetségünk erős, kikezdhetetlen. Lehet, hogy egy ilyen alkalommal csoda folytán megfogan egy nem kívánt gyermek. Már van műkörmöm, nem kell több gyógyszer, megvédem magam.
Fizetésemből bőrcipőt és szőrmekucsmát veszek. Amikor a férjem elutazik, ez utóbbit az ágyban is viselem.
Egyedül a bikiniszezonra készülök komolyan, majd ez is jelentőségét veszti a mellfelvarrás után. Élvezem, hogy a férjem mindig csinál valamit, ennek megfelelően egyre több minden fárasztja. Az állandó készenlét, a hamvasok, én, a futás, néha meglesem őt a pályán.
Eljön a nyár, a pálya mellé teljes hosszúságban támlás padokat tesznek. Terhes hamvasok ülnek rajta, hasukat szabadon hagyják. A férjem azt képzeli, hogy a bőrük anyaga neoprén.
Egy nap majd eltűnik, ahogyan azok a férfiak, akiket megvisel feleségük terhessége. A hamvasok elégedetten simogatják hasukat a szikrázó napsütésben, a sok császárvonal gyöngyházfénnyel ragyog. Lehet, hogy kő van bennük, ennek legalább akkora a valószínűsége, mint hogy felosztották egymás között és felfalták a férjemet.