Most, a válás után, a férfi észreveszi (természetesen a nő is észreveheti, de ha már eddig is a férfi volt elmélkedésünk hőse, maradjon tovább is ő), hogy a „szerelem” eltűnt: mint egy sakkozó, aki látja, hogy a táblát és a figurákat hirtelen elkapják az orra elől, és a „játszma” helyén, mely eddig az egyetlen és kizárólagos realitásnak látszott, hirtelen egy idegen, alapjában véve rokonszenvtelen valóság támad, tudniillik a „játékos” valósága: saját maga. A férfi először jön rá, hogy ő „szerelmes” — és ez a tudata, ez az új szereptudata oly felfordulást jelent számára, hogy elzárja előle az utat, hogy emlékben elképzelhesse a „szerelmet”: a kettő kizárja egymást.
Mikor a krampuszról a gyerekek letépik a fejet, egyszerre csak kilátszik a lefejezett krampusz nyakából egy hosszú drót: mikor a nőt elszakították tőle, egyszerre kilátszik a nőhöz kötő pőre és vad erővonal, a viszony energia-váza. A fej pedig messze elgurul és a véletlen kezében táncoló labdává lesz: a nő arca, külseje, egész konkrétsága nem lesz átitatva az erőtől (ahogy az atomvilágban vannak állapotok, melyeknél az „energia” fogalmának semmi értelme sincs), hanem elkülönülve, önállóan lebegnek, mint suhanó reflexek. A fájdalom szisztémáját követte a nő egyéni képe is, és ehhez a két „gukkerozott harangjáték”-hoz természetszerűleg csatlakozik (illetőleg jóformán már ezekben benne van) harmadikként a hűség carillonja.
A „hűséget” kezdettől fogva lehetetlenné teszi a nő utáni nagy erejű vágyakozás, ez a vágy és ez a fájdalom annyira átalakítja, eltorzítja és újjá kényszeríti a férfit, hogy ebben a megváltozott formájában nem képes beleilleszteni magát a régi duettba — vagy megsemmisül teljesen a „szerelem” közösségében, vagy abszurdul konkrét, tehát idegen lesz önmaga előtt a „szerelmes” ismeretlen szerepében, harmadik eshetőség nincs: ebben áll az egyéniség dilemmája minden szerelemnél.
Azonkívül, hogy a fájdalom szimpla ténye már egy válaszfalat jelent a férfi és a nő (pedánsul: a szerelmesek és a szerelem) között, azonkívül még külön csiszolja és olajozza a hűtlenség síkos (és már a hűségben kezdettől fogva jelenlevő) útját: azáltal, hogy a nő vonzóereje és a nő képe különváltak, és, hogy a szerelem végzetessége nyilvánvalóvá lett, a kép maga felszabadult, ruganyos és hipotetikus lett.
Szentkuthy Miklós: Prae I., Magvető, 1980, 210–211.