Kiskorában azért nem szeretett a nagyszüleihez járni, mert a vécé nem olyan, mint otthon. Az egyszerű, kellemes illatú, világos helyiséghez szokott, benne a fehér, porcelán csészével, amit az ember dolga végezte után leöblít, gondolva az utána érkezőkre. Ehhez képest a nagyszülőknél lévő budi nem is a lakásban volt, hanem hátul, egy pókhálókkal beszőtt, nehezen világítható, fedett folyosó végén. A folyosót beteríti az erjedő fekália savanyú bűze, az ember nem is tudja hirtelen, amikor a folyosóra lép, először hányjon és utána szarjon, vagy miközben fosik, a lába közé okádjon-e.
Aki nem bírja az erős szagokat, ne is menjen hátra. Vagy fusson át a folyosón, nyissa ki a műhellyel szembeni vasajtót, a hátsó udvarra nyílik, ahol az eresz alól madzagon hátsó nyúllábfejek lógnak, elindulva az egyik irányban az állatok, másikban a kert.
Ha úgy adódik, a férfiember a kis dolgát szereti a természet lágy ölén végezni. Az unoka is így tett a nagyszüleinél: járt a kertbe, a kert alatti árokba és a határba, mert a ház a falu szélén volt. Ha úgy kellett, vitt magával papírt is, inkább leült a magas fűbe, mintsem a pottyantósba, mert a szagát ki nem állhatta.
Képzeljék csak el! Az ember ott áll a budi előtt, kinyitja a vécé ajtaját, szemben térdmagasságig épített téglafal, a tetején deszkából, szivacsból és szőnyegből eszkábált fedél, óriási lyukkal a közepén. Kiskorában az unoka nagyon félt ráülni, mert nem ért le a lába, egyensúlyozni kellett, csak egy rossz mozdulat, máris nyakig ült volna a trutyiban. Egyszer volt, ment este a nagydolgát végezni. Nappal a szag, a kosz és a pókhálók ellenére valahogy kis is lehetett bírni, mert legalább világos volt, de ha este kellett menni, az már az a szint, mint éjjel teljesen egyedül, egy erdő közepén laptopról nézni a blérviccs első részét. És ugyan a folyosón van egy lámpa a plafonra szerelve, negyven wattos égővel, de azt a legyek rég összeszarták, ezért a fénye alig ér el a folyosó túlsó végébe, ahol a budi van, hát vitt magával kislámpit. Elfoglalta helyét a trónon, letette maga mellé a budi peremére, és amíg a dolgát végezte, a kislámpi valahogy elgurult a helyéről, beleesett az alatta lévő szarba. Egy darabig még látszott a fénye, aztán ahogy merült el, egyre halványabban világított, de azért az unoka még látta, hová kell nyúlni, bár a szemét akkor is becsukta, párszor mellé is nyúlt, mire a kislámpit a masszában kitapintotta. Később hosszú órákon át súrolta a kezét, a kislámpiról nem is beszélve, azt talán kidobták. Az unoka többek között ezért sem szereti a pottyantós budikat, támogatója a vízzel öblített, angol vécéknek.
És most, amikor a faluban bevezették a csatornát, az unoka elhatározta, hogy angol vécét épít a ház egyik kettéosztható helyiségébe. Szépen lerajzolta, hova kell a falat húzni, hol kell lyukat hagyni a szagelszívó ventillátornak, hová szereli majd a fali lámpát, hol fognak futni a kábelek a falban, és nem utolsó sorban, hol lesz a beépített öblítőszerkezetű angol vécé.
És akkor jött az öreg, hogy így meg úgy, ez nem fog összejönni, az unoka kikelt magából, hogy lehet ilyen hatökör az öreg, látszik, nem tudja, hogyan működnek ezek a vécék. A víz visszafogja a szagot! Az öreg nem hitt ebben, az unoka leszarta, miben hisz az öreg, megépítette a vécét, és amikor az első alkalommal használta, megnyomta az öblítő gombot, permetezett a gyöngyvirág illatú légfrissítőből, lehajtotta a vécé fedelét, elégedetten lépett ki a vécé ajtaján.
„Na, papa, kipróbálja? Érzi ezt az illatot?”
„Hömm…”
Próbált ráülni, de mintha nem érezte volna, hogy végtermékei hol folynak ki belőle, mint a bicikliseknek, akik rossz nyergen ülve három napig nem érzik alsó fertályukat, vagy az öregnek talán a kinti pottyantós pereme hiányzott, nem volt mihez képest ülni, kapaszkodni se tudott rendesen, aszott pöcse mindenfelé spriccelt, ment egy kicsi a földre, a vécé deszkájára, aztán öblítés nélkül hagyta el a helyiséget. Az unoka nem hitte el, magyarázta, mit kell csinálni, de az öreg:
„Ivóvizet pocsékolni a házbaszarásért? Maradok a pottyantósnál.”