Pascal Dusapin levele Michel Onfray-nak
[…] Ismered Nietzschének ezt a mondatát? „A fül, a félelem érzékszerve.” Szeretném tudni, honnan származik? Melyik könyvből? Nagyon megragadott ez az idézet!!! Csak te tudsz segíteni. […]
Pascal Dusapin
Michel Onfray levele Pascal Dusapin-nak (1998 szeptember 24).
[…] Milyen kitűnő ötlet Nietzsche mondatával, amelynek eredetét tudakolod, fölavatni e levelezést! Azt hiszem, ő jogosultabb bármely egyéb filozófusnál a zene területének fölkutatására. Először is azért, mert ő maga is zenész volt, aztán meg mivel dionüsszoszi gondolkodó, amint köztudomású. Az idézet a Virradat 250. számú aforizmájából való. Teljes egészében lemásolom neked ezt az aforizmát: „Éjszaka és zene: A fül, a félelem érzékszerve, csak az erdők és a barlangok éjszakájában és homályában fejlődhetett ki úgy, ahogy kifejlődött, a félénk emberek életmódjának megfelelően, vagyis az eddigi leghosszabb emberi korszakban; a világosságban a fülre nincs olyan nagy szükség. A zene ezért az éjszaka és a homály jellegzetes művészete.”
Hogyan lehetne ennél szakszerűbben kimondani lényegét, természetét, meghatározását? Hogyan lehetne jobban körülírni azt, amit Jankélevitch oximoronokkal és légies stílusalakzatokkal próbált megközelíteni: „a pillanat titka”, „a meghallhatatlan hangjai”, meg egyéb nyelvi fordulatokkal, „valahol a befejezetlenben”? Nietzsche elbűvölő genealógiát ír elő a zenének: a testet emeli ki, de különösen a fület, és ő a kis fülére nem csekély mértékben volt büszke, félelmetes intelligencia jelét látva benne… A világ anyaga és az ember anyaga zörejekben, hangokban, majd a zenében ütköznek. A fül az öt érzékszerv egyike, amelyen át a valóság belopakodik a testbe, a szívbe és a vérbe.
Ha meg akarjuk világítani Nietzsche szavait, akkor, úgy vélem, a kései, a leginkább nietzschei Freudhoz kell folyamodnunk, újraolvasva A rossz közérzet a kultúrában című művét. Amint az Egy illúzió jövője című könyvében ugyancsak a legmélyenszántóbb filozófiai mondatokat olvashatjuk. Esetünkben ennek a primitív állatnak, ennek az emlősnek az emberré válásáról, akit hamarosan már főemlősként emlegetnek. Freud az első emberről beszél, aki a világot kizárólag a szaglás és a hallás érzékszerve útján közelíti meg. A sűrű lombok magasában, a hatalmas fűben, a rengeteg erdőkben, a buja növényzetben, a mindent elborító vegetációban az állat, amely még nem ember, legföljebb állatias emberi lény, veszélyt szimatol: kémlel, fülel, hallgatózik, fülét hegyezi és szaglászva igyekszik azonosítani környezetét.
A zenész ugyancsak a tapasztalt ragadozóhoz hasonlóan vállalja a kockázatokat és előrelátóan igyekszik elkerülni a veszélyt. A hallásnak nagy szerepe lesz abban, hogy a ragadozó eszik-e, vagy őt eszik meg, pusztító lesz-e vagy elpusztítják, vadász lesz-e vagy űzött vad. E primitív lény esetében a zenei hallás birtoklása a túléléssel egyenértékű: jobban hallani, elkerülni a veszélyt és tovább élni. Érthető, hogy később az öt érzékszerv már különböző értékeket vallhat magáénak, amikor a filozófusok intellektuális rendet fabrikálnak, hogy jelentésekhez jussanak, beérve a világ elvonatkoztatott spiritualizálásával, anyagtalanításával. Vannak érzékek, amelyek túlságosan is a szaglálódó, érző állatra emlékeztetnek, amely kitágult orrlyukakkal követ egy ösvényt és elárulják nyilvánvaló rokonságát a reszkető orrcimpájú emlősökkel. Olyanok is vannak, amelyek a lapuló állathoz való közelségét hangsúlyozzák, amely fölemelt fejjel merőn kémlel, fülét mozgatva, akár valami radart, hogy fölfogja az infra- és ultra hangokat. Ezeket tehát alábecsülik a látás javára, amely értékesebb, hiszen eltávolít a filozófiai becslés szerint egy túlságosan vaskos, túlzottan is jelenvaló világtól.
A két lábon járás, amely ugyanakkor fölszabadítja a kezet, lehetővé teszi az agykéreg és az idegrendszer fejlődését. Eltávolítja az embert, vagy a már majdnem embert a talajtól, ahol mászott, cammogott, majd két lábra állt. A fejlődő látás nyomán a tekintet távolról és széles körben írja körül a veszélyt. A szem finomodása a fül visszafejlődését eredményezi. Minél jobban látnak, annál kisebb szükség van a hallásra. A vak paradoxona, amely olyannyira kedves Diderot és a felvilágosodás szenzualista filozófusai szívének, rámutat a művész tapintási és a vakok túlzott hallási vágyára. A spiritualizált, idealizált világ eltávolodik, már nem megközelíthető a rossz hírűnek kikiáltott érzékekkel. A süketté változott, rossz szaglású, elsatnyult tapintású emberek a fogalmakat, eszméket és képeket kezdik ünnepelni. A világ elfeledése visszfényének műgondjával párosul.
Az éjszakától és a homálytól távol a vad és természetes zajok megszelídített, kulturális hangok lesznek. Az útvonal: a vadmadarak trillázásától a lutheri korálok ellenpontjáig, a prehisztorikus villámok dörgő robajától a Tavaszünnep ütőhangszereinek hangjáig, vagy Varese zenedarabjaiig, a faágak között rabul ejtett szél ritmusaitól Anton Webern sorozataiig. Valószínűleg minden zene eredeténél a kiáltásokat és üvöltéseket, a nyöszörgést és a hörgést, a pazar hangzavart és a dürrögés hangjait találjuk, de ugyanakkor a kotkodácsolást és csipogást, a vartyogást, a bőgést, de a szakadó eső dobolását is, az égzengést, a jégolvadás ropogó zaját, a vadul örvénylő folyók hömpölygésének moraját, vagy vízesések mennydörgésszerű robaját, a tiszta fényű patakok csobogását. Képzeljük el a hangos Lascaux-t: a vadbivalyok zihálását, a szelíd tehenek bőgését, a dámszarvasok panaszos bömbölését, meg az orrszarvúét, a fekete bivalyét, a bölényekét, a kínai ló dühödt horkantásait, a pónik galoppjának dobaját. A szarvaktól halálra sebzett ember üvöltését, a nyílvesszők süvítését, a botütések és kőbaltacsapások zuhogását, a kifeszített bőrök recsegését és a tábortűz ropogását. És a rengeteg erdő morajlását, a különféle szelek hangját, a havas telek északi szélrohamainak sivítását, a meleg nyári szellők bársonyos zizegését, az őszi szél zúgását az ágak között, amikor a hervadt levelek és elhalt gallyak száraz zajjal hullnak a földre. Egész távoli világ ez, amelyet mi már jól ismerünk, de közeli, közvetlen jelen hatását fejtette ki, amelyet a korabeli ember fejletlen hüllőagyában „megkomponál”.
Attól kezdve, amikor az emberek utánozzák a természetet, mihelyt modellnek tekintik, amelyet meg kell haladni, amikor kulturálisan használják a zajt, megalkotják a hangot, majd a zenét. Hasonló hangzó nyelvtan tanúskodhat lassan, de biztosan tulajdon szintaxisának kidolgozásáról: elrendezések, kompozíciók, struktúrák, ismétlések, kádenciák, ritmusok, emlékek, mindaz, ami a mai tudós zenét alkotja, a prehisztorikus korban találja meg valóságos genealógiáját. A barlangi embertől Vareséig, Xenakisig vagy Scelsiig a zaj tartósan jelen van a hangban, megadva anyagiságát és konzisztenciáját.
Egy másik nagyon szép aforizmában, ezúttal az Emberi, túlságosan is emberiben (217. aforizma: A nagy művészet intellektualizálása), Nietzsche rámutat a zene egyre inkább intellektuális jellegére. Fölvázolja a kortársi fül genealógiáját — e szöveg 1878-ból származik — a hangzás megsokszorozásában, amely lehetővé teszi a zaj természetének vizsgálatát, erre irányítja a figyelmet. Az emberek a hang értelmét [sens] igyekeznek felfogni, nem pedig hatását, jelentését [signification] igyekeznek megérteni, nem puszta létére figyelnek, ekképp letompítják érzékszervüket. A fül egyre tompább lesz és az abszolút hallással rendelkező ember szinte már valóságos fehér holló. A zene intellektualizálása új lehetőségekre nyit kaput, új világokra, amelyeken az iszonyat, a magasztosság, és a titokzatosság minősége uralkodik.
Következésképpen a zenei világ intellektuális alakulása bizonyos anyagtalan univerzum határaihoz vezet. Nietzsche elítéli a dolgok ilyetén fordulatát: „A szimbolika egyre inkább elfoglalja a valóság helyét.” Minél rondább, csúfabb, ijesztőbb a való világ, a zene annál inkább egy átlényegített, idealizált hangképet alkot. Ekkoriban Arnold Schönberg még rövidnadrágban karikázik Bécs utcáin. Négyéves. Majdnem visszhangként Nietzsche disszonanciát dicsérő szavaira a Tragédia születésében, Schönberg igyekszik minél előbb rematerializálni a hangzó világot, megadva neki a prehisztorikus konzisztenciát — abban az értelemben, amint fent jeleztem — mégpedig végérvényesen, a jövőt tekintve.
Nietzsche ezen új hangzó világának jellemzésére, ennek az új fülnek a bemutatása céljából, amely még mindig az éjszakával, a félelemmel és a homállyal kapcsolatos (emlékszel, hogy a XX. századi nagy zeneszerzők mennyire kedvelik az éjszakát, példaként néhány mű: Nuits transfigurés; Ainsi la nuit…; Nocturnal; Nuits; Parfums de la nuit), Deleuze — ha jól emlékszem, a Mille plateaux-ban — arról beszél, hogy a madarak zenéje átadta helyét a rovarok zenéjének. A két irányzat metszéspontjában, Olivier Messaien még mindig a madarak zenéjét műveli, ugyanakkor már bejelenti a rovarok zenéjének eljövetelét is. A rovarokét, amelyek jellegzetes hangot adnak keratin-páncélzatuk ropogásával, ízelt lábaik fűrészelő, sercegő, tagolt kaparászásával, rágó szájszervük mozgatásával. Ez pedig a fül, a feszült figyelem, a prehisztorikus zajok és a hangok genealógiájának visszatérése, a ragadozó figyelme és a veszélyben lévő állat feszültsége: a zene, a koncerten is, vagy egyebütt szintén, szakadatlanul teatralizálja és látványosan jeleníti meg a katarzist, amely minden eszközzel az éjszakát és a homályt igyekszik eloszlatni. A tiéd is. Nem? […]
Michel
Romhányi Török Gábor fordítása
___________________
Forrás: L’oreille, organe de la crainte, Magazine littéraire, 2000 janvier, 47–49.