Már a betonútnál sejtettem, hogy baj lesz. Magára hagyni a lakást egy éjszakára, ráadásul égő villannyal a konyhában. A kapuban leejtettem a kulcsomat. A lábtörlő rácsa alá beszorult egy kölyökcsótány. A kapu nem nyikorgott, és erősebb volt a szag is, mint ami fogadni szokott. A lift kivilágítva várt, az ajtó halkan csukódott, mintha meg akarna nyugtatni. A félemeletnél elakadtunk. Egy pillanat volt, a lámpa elaludt. Próbáltam nem számon tartani a jeleket, mert az nem sok jót ígért. Tovább haladtunk fölfelé az aknában. Közben azon gondolkodtam, amit délután tanultam a lentről és a fentről. Ami jó, az felfelé igyekszik, a rossz dolgok pedig a lábnál elhevernek. Mindez a gravitációnak köszönhető. A ház utolsó előtti emeletén van a lakásom. A lift nem áll meg ezen az emeleten, ezért vagy eggyel lejjebb, vagy eggyel följebb szoktam kiszállni. Attól függ, miket és kiket hozok magammal, és milyenek a fényviszonyok. Aztán megláttam a kilincset. Eleve utáltam ezt az egész ajtót. Lehet, hogy a múltja miatt. Fehérre lakkozva, kicsin, és lógó alumínum kilinccsel várt arra, hogy bejussak rajta. Jól emlékeztem, a konyhában égett a lámpa, és senki sem mosogatott el, amíg máshol jártam. Megálltam a folyosón és kicsit hallgatóztam. Délután három óra volt. A csótányokra gondoltam, mert megláttam, hogy az asztalon felejtettem megint a cukortartót. A csótányirtás másfél éve volt. A gél nagyon kegyetlen módon végez velük. Az állat megeszi, majd az anyag olyan lesz az emésztőrendszerében, mint a kihűlt ezüst. Belülről feszíti szét.
Nem hallottam semmi neszt. Azt a késztetést éreztem magamban, hogy benyissak a fürdőszobába, ahol először láttam őket. Nem is ijedtem meg annyira, mint ahogyan azt magamtól elvárnám. Az ablak egészen nyitva volt. A kádban egy fekete varjút láttam. Nem tudom, hogy került oda. Érdekes, nem tűnt idegesnek. Aztán megkérdeztem tőle, hogy került oda. Hogy kerültél ide? Egyenesen a szemembe nézett. Szükségem volt egy kis gondolkodásra. Kimentem a fürdőből, át a gyerekszobán, ahol kivételesen rend volt. Lehet, hogy a liftaknában vannak. Vagy a fürdőkád aljában lévő odúban. A csótányok ott éltek. Nem így képzeltem el a látogatót. Az időzítés jó volt, mert régóta éreztem, hogy valaki meg akar látogatni, de hogy is mondjam — én másfajta állatra számítottam. Egyszer egy képet láttam álmodás előtt. Én voltam az, ahogy lementem a lépcsőn, és valamiért a konyhába mentem. Bizonyára nem a mosogatás miatt. A mosogatóhoz léptem. Kinyitottam az alatta lévő szekrénykét. Egy fehér kacsa hápogott méltatlankodva, szárnyait emelgetve. Visszacsuktam rá az ajtót, és bekerültem végre az álmomba. Pontosabban elaludtam.
Ekkor hallottam meg a füttyögést. Az alattunk lakó volt az. Kitartóan füttyögött, élesen, de nem túl tisztán. Nem tudtam, hogy nekem szól-e. Kicsit tartottam tőlük, mert hallottam, ahogyan szenteste megverték a karácsonyfát. Kimentem az erkélyre, amennyire tudtam, kihajoltam. Mégsem az alattunk lakó volt az. Néztem kicsit a parkot, a fákat. Innen föntről is jól láthatóan madarak köröztek a napok óta három darabra szétesett fa körül. Mintha hiányolnának valakit.