Mikor szinte egyik napról a másikra meglódult a világ, és annyi minden történt a faluban, hogy azt már nem lehetett kibeszélni, de jóformán megérteni sem a váratlan támadt lótás-futásban és hangzavarban. E húsvéti báránybégetésben, mikor ezüsthangú sírásba juhok altja, berbécsek basszusa elegyedik ritkán. Mikor éjféltájt letartóztatták és elvitték a papot, és valaki — egy titokzatos kéz — megkondította a református templom harangjait. Jég ellen húzta, fellegtelen, csillagos ég alatt. Ez önmagában is kísérteties volt. Mikor azok a sötét, emberi árnyak futottak mind a papilak felé, majd azután egy élesen csattanó puskalövésre szétrebbentek, s némelyek hasra is vágódtak, úgy kúsztak elfelé, kerítések védelmébe, némán a porban. Gyalogos denevérek. Mikor minden emberi vétség és kihágás egy mondatba sűrűsödött és így hangzott: visszafogta a kereket. Amely elindult valahonnan, ment valahová, s augusztusi éjféleken türelmes avagy türelmetlen, rábeszélő és fenyegető beszédek mutattak feléje: íme, az idő kereke! A történelem kereke! Meg ne próbáljátok visszafogni!
De mindez mintha nagyon régen történt volna.
Sütő András: Szárnyas szeptember (részlet)
S. A.: Kék álhalál, Akadémiai, 1997, 106–107.