Féltél

Ülök itt a sárba süllyedt faluszélen, bámulva a szomszédos ház szürke tűzfalát, a kerítésnek szolgáló szürke hullámpalát, a füstöt, az eget, a kormot, az esőt, és a belvárosi fények éjszakájához való soundtracket hallgatom. Mindegy, csak ne beszéljenek. Már undorodom, ha megszólal a Kossuth Rádió. De valami zümmögjön nekem, zümmögjön nekem, zümmögjön nekem.

A levelek idén nincsenek összegereblyézve. Gyújtós nagyjából egy hétre előre felhasogatva. Madáretetők kihelyezve. A macska kosarában a régi bélelés még kitart. Különben amióta a teraszra költöztettük, minthogyha mindegy is volna az egész — valamiért nem megy bele, inkább csak mellette ül. A kazán fűt, ha kell, igaz, néha akkor is, ha nem. De még kezelhető. Tavaly beszereztem a torx-kulcs-készletet, hogy szét tudjam szerelni. Hogy aztán össze is tudom-e majd, jobb lenne nem kivárni. A kályha mindenesetre akkor is ott lesz, s idén a fa is jól kiszáradt. Minden kész a hosszú, hideg télre.

A házunktól nem messze az utca véget ér, és vele a falu is. Az erdőben két régi tanya romjai bújnak meg a fák között. Időnként a gyerekekkel elmegyünk ehhez is, ahhoz is. Magunkban mézeskalácsháznak hívjuk mind a kettőt, noha se mézet, se kalácsot, de még csak házat se találni hűlt helyükön. Nincs ott keresnivalónk, és nem is találunk soha semmit. Odébb két egymásba hajló kopár dombot fedeztünk fel az egyik nyáron, az erdei útról jócskán letérve. Tisztás sáv választja ott el az erdőt a telepített fák sorától. Égen-földön ez a legközelebbi hely, ahol szánkózni lehet. A falusi gyerekek a görögkatolikus templomhoz járnak, amely dombra épült. Mi ott nem voltunk, itt meg rajtunk kívül más nem. Csend van itt télen, s ha hó lesz, élet is lesz. Legalább a miénk, mert valahol az is kell, hogy legyen.

Hetek óta a Battles-t hallgatom. Az ideit, az előző, énekesekkel megtámogatott album annyira nem jön be. Ha mégis váltok, az is math rock lesz — mostanában a Giraffes? Giraffes! Vagy a Hella. Régebben, ha egyáltalán, akkor is csak mondjuk a Mars Volta-n keresztül volt közöm ehhez a zenéhez. Ami mégis inkább csak érintőleges találkozás. Ülök itt a sárba süllyedt faluszélen, bámulva a szomszédos ház szürke tűzfalát, a kerítésnek szolgáló szürke hullámpalát, a füstöt, az eget, a kormot, az esőt, és a belvárosi fények éjszakájához való soundtracket hallgatom. Mindegy, csak ne beszéljenek. Már undorodom, ha megszólal a Kossuth Rádió. De valami zümmögjön nekem, zümmögjön nekem, zümmögjön nekem.