Kötelességünk-e elmenni szavazni? Maradjon-e inkább otthon, aki nem ért a közügyekhez? Szabad-e fizetni bárkinek azért, hogy szavazzon? Jól fejlett demokráciákban illendő közhelyként visszhangozni a válaszokat a demokratikus részvétel e legalapvetőbb erkölcsi kérdéseire, vagy egyenesen tabuként kezelni a kérdéseket. Hát persze, hogy el kell menni szavazni! „A demokrácia egy olyan játék, ami nem működik nélkülem, és nem működik nélküled” — hangzott el a „Szavazz!” nevű civil kezdeményezés videó-spotjában még a 2014. áprilisi választások előtt. Hát persze, hogy nem tűrhetjük, hogy bárki is fizessen valaki más szavazatáért: például így veszik meg a közmunkások szavazatát vidéki kiskirályaink az önkormányzati választásokon. (Lásd például az Átlátszó, K-Monitor, Political Capital és Transparency International Magyarország: A szegények voksa – közmunka és a választások tisztaságának kockázatai című tanulmányát.) Talán hasonlóan egyértelmű a válaszunk a tájékozatlan szavazók tartózkodásáról. Az úgynevezett „tájékozatlanok” tartózkodtak már eleget például az 50-as évek Amerikájában, ahol a fekete szavazókat „műveltségi teszteken” elbuktatva zárták ki a választójogból. Inkább szavazzon csak, aki tud, most, hogy végre tud.
Jason Brennan A szavazás etikája című könyvében azonban éppen arra vállalkozik, hogy megdöntse a fenti tabukat. Előre szólok: Brennan könyvének minden egyes állítása meglehetősen provokatív; a szerző inkább élvezetét lelve, mintsem szégyenkezve döntögeti a demokratikus állampolgári éthosz legfőbb tartóoszlopait. A felhevült olvasók kedélyét lehűtendő azonban Brennan már a kezdet kezdetén erősen korlátozza vizsgálódása tárgyát. Ahogy a kötet címe is sugallja, a szerzőt kizárólag a szavazás erkölcsi, nem pedig jogi kérdései érdeklik. Pontosabban: a szerző adottnak veszi az általános, egyenlő és titkos választójogot (legalább ezt!), és arra kíváncsi, mikor és hogyan kellene — vagy inkább nem kellene — élnünk ezzel a joggal. Például ahogy a lelkes aktivista is pusztán erkölcsi, nem pedig jogi kötelezettségre figyelmeztet, amikor azt harsogja, „El kell menned szavazni!!!”, úgy Brennan is csupán arra keresi a választ, tisztán erkölcsi kötelességként megállja-e a helyét ez a követelmény. (A szerző egy későbbi, társszerzőként jegyzett kötetben ugyanakkor épp a jogi értelemben kötelező szavazás elleni érvekkel foglalkozik. Lásd Jason Brennan és Lisa Hill: Compulsory Voting — For and Against, Cambridge University Press, 2014. Ez a kérdés is távol áll az abszurditástól: a világ számos államában, az EU-ban például Belgiumban, Cipruson, Görögországban és Luxemburgban is kötelező a választási részvétel.)
Erkölcsi kötelességünk-e tehát szavazni? Brennan válasza ezen a ponton már aligha lehet meglepő: nem! A szerző válaszát igazolandó elsősorban azt vizsgálja: az állampolgári erény megköveteli-e, hogy az erényes állampolgár szavazzon. A kérdésfeltevés nem kizárólag a szavazás vonatkozásában izgalmas. Brennan ugyanis kénytelen egy komplett elméletet alkotni arról, mi is az az állampolgári erény, hogy aztán ezen az alapon igazolja: nem következik belőle a szavazás kötelező jellege. Ez az elmélet például azt próbálja felfejteni: az erényes állampolgárnak hozzá kell-e járulnia a közjóhoz, vagy a jó kormányzáshoz mint közösségi jószághoz? Csak szavazással járulhat-e hozzá az állampolgár? Brennan válaszait talán az „anti-republikánus” címkével jellemezhetnénk leginkább. Állampolgári erényelméletének lényege, hogy a közösségi hozzájárulás egyáltalán nem csak a politikai részvétellel valósítható meg. Mi több: van, aki többel tud hozzájárulni a közjóhoz, vagy akár a jó kormányzáshoz azzal, ha a szavazás helyett más tevékenységnek hódol.
Vegyünk egy példát a vágyteljesítő álmok köréből. Képzeljük el, hogy 2015 nyarán Budapest főpolgármestere lemond, mert méltatlannak bizonyult közmegbízatására a menekültválság emberi jogokat semmibe vevő kezelése miatt. A Budapestre érkező menekültek száma nem csökken, a segítségre folyamatosan szükség van. Ezalatt megrendezik az időközi választásokat. A Migration Aid nevű önkéntes, menekülteket segítő szerveződés egyik tapasztalt önkéntese pedig a következő dilemmával néz szembe: akkor viselkedik-e erényes állampolgárként, ha a vasárnapja egy részét a szavazáson való részvételnek szenteli, vagy inkább akkor, ha pár szabad órájában folytatja önkéntes tevékenységét. Brennan válasza a hasonló példák esetében egyértelmű: hagyjuk a politikai részvétel fetisizálását. Vegyük komolyan, hogy egy munkamegosztáson alapuló társadalomban a közösségi hozzájárulás mennyire sokféle lehet és kell legyen ahhoz, hogy egy politikai közösség jól működjék. Ha valóban az a cél, hogy a közjóhoz járuljunk hozzá, akkor inkább mindannyian válasszuk ennek egy-egy olyan módját, ami számunkra egyénként a leghatékonyabb hozzájárulást teszi lehetővé. Márpedig — a példánál maradva — sokan el tudnak menni szavazni, de csak keveseknek van szakértelme a menekültek segítésében. Így nem állja meg a helyét az az elképzelés, hogy csak aktív szavazókként lehetünk erényes állampolgárok. Az állampolgári erényesség követelményéből tehát nem következik, hogy erkölcsi kötelességünk lenne szavazni.
Természetesen Brennan nem tagadja, hogy bizonyos körülmények között erkölcsi kötelességünk a szavazás. Léteznek kiélezett választások, különösen aggasztó jelöltekkel. Ha nagy a szavazás tétje, a mérlegelés eredménye megváltozik. A szerző csupán annyit állít: a mérlegelés nem kerülhető el. Nem általános erkölcsi kötelességünk a választási részvétel, hanem az adott politikai, társadalmi, gazdasági környezet és ezen belül saját helyzetünk, képességeink és lehetőségeink függvénye, hogy el kell-e mennünk szavazni egy adott választáson. Idáig persze az állítás nem tűnik különösebben provokatívnak. Végtére is van, amikor kötelességünk szavazni. Legfeljebb kicsit túláltalánosítunk: néha olyankor is elmegyünk szavazni, amikor nem kéne. Na bumm! Ennél nagyobb baj sose érjen — gondolhatnánk. Megteszünk valamit, ami nem is a kötelességünk. (Azt az egy órácskát közben csak kibírják a menekültek is…)
Ám itt jön a következő, provokatívabb állítás: Brennan szerint súlyosan tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a szavazás legrosszabb esetben erkölcsileg semleges tett. A részvétel ugyanis erkölcsileg elítélendő is lehet. Méghozzá elsősorban akkor, ha választásunk hiányos tájékozottságon alapul, vagy irracionális döntés eredménye, vagy pedig alapvető erkölcsi normákat hág át (például rasszista értékrendre épül). Természetesen a választások kimenetele nem egyetlen ember szavazatán múlik. Ám Brennan szerint két érv is szól amellett, hogy a tájékozatlan, irracionális, alapvető erkölcsi normákat áthágó szavazatok leadása minden egyes esetben erkölcstelen tett.
Egyrészt: Brennan szerint kötelességünk tartózkodni a kollektív károkozáshoz való hozzájáruláshoz. Tegyük fel, hogy egy katasztrofális kormányt választottunk, amelyik fittyet hány az emberi jogokra. Tegyük fel továbbá, hogy ez előre látható volt. Mindenki, aki azért szavazott a kormányra, mert nem tudta, mi várható (holott előre látható volt), vagy mert azt gondolta, az emberi jogoknak nincs köze a moralitáshoz, Brennan szerint felelőtlenül cselekedett, és hibáztatható azért, mert részt vett a példában szereplő kormány megválasztásában. Másrészt: Brennan feltételezi, kötelességünk tartózkodni a másokat túlzott kockázatnak kitevő tevékenységektől. A szerző szerint épp ezért a tájékozatlan, irracionális stb. választópolgár akkor is hibáztatható, ha történetesen mázlija volt: a választás eredménye nem lett katasztrofális. Ebben az esetben is igaz ugyanis, hogy az illető — például tájékozatlan választásával — túlzott kockázatnak tette ki polgártársait. Aki nem veszi a fáradságot, hogy tájékozott, racionális döntésen alapuló, az emberi moralitás legalapvetőbb tételeinek megfelelő döntést hozzon, annak is joga van ugyan szavazni — de Brennan elmélete szerint erkölcsi kötelessége nem élni a szavazatával. (Ne feledjük: számos más szabadságjogunk gyakorlásától is lehet erkölcsi kötelességünk tartózkodni bizonyos feltételek között. Például jogom van a békés gyülekezéshez, de ettől még erkölcsi kötelességem tartózkodni a náci tüntetések szervezésétől.)
Aki tehát — Brennan szerint tévesen — erkölcsi kötelességének tekinti a szavazást, de kellő tájékozottság nélkül megy el szavazni, nem pusztán olyasmit tesz, amit nem kötelessége megtenni. A túlbuzgó szavazó legjobb szándéka ellenére is olyat tesz, amitől kötelessége lenne tartózkodni.
A tartózkodás mellett szóló mindkét érv látszólag ellentmond a demokratikus, befogadó ideáloknak — ugyanakkor egy igen alapvető intuícióra támaszkodik. Nevezetesen: a választójog gyakorlása több puszta önrendelkezésnél. Végtére is egy választáson mások sorsa felől is döntünk, nem csak a magunkéról. Szabadon választhatjuk, hogy saját sorsunkról tájékozatlan és irracionális döntéseket hozunk, elvégre mi isszuk meg a levét. A választások, és különösen az ügydöntő népszavazások révén azonban mások jogait és kötelességeit is megszabhatjuk. Más kárára pedig nem felelőtlenkedhetünk akárhogyan.
A tartózkodásra intő elmélet következményei mindenképp súlyosak. A Brennan kívánalmainak megfelelő, felelős választásra képes szavazók eloszlása ugyanis nem véletlenszerű egy népességen belül. A szegényebb, vagy valamilyen hátrányos helyzetű kisebbséghez tartozó választópolgárok éppen hátrányos helyzetüknél fogva nem feltétlenül rendelkeznek például a tájékozott, racionális szavazáshoz szükséges kulturális tőkével (értsd: például az újsághírek értő olvasásának készségével), sem a tájékozódáshoz szükséges szabadidővel, energiával, vagy éppen anyagi erőforrásokkal. (Az internet-előfizetés is pénzbe kerül, a nyomtatott újságról, TV-ről nem is beszélve.) Brennan elméletének enyhén szólva fájdalmas következménye tehát, hogy — hazai példával élve — a szegény roma családok tagjaitól nagyobb valószínűséggel várja el erkölcsi alapon, hogy tartózkodjanak a szavazástól, mint a rózsadombi, felső-középosztálybeli választópolgártól. Vajon elfogadható, hogy erkölcsi alapon elvárjuk valakitől a tartózkodást, ha ő éppen társadalmi hátrányai folytán képtelen a tájékozott részvételre?
Hasonló problémával szembesülünk, ha olyan demokráciákra — mondjuk Magyarországra — alkalmazzuk Brennan érveit, amelyekben a választópolgári tájékozódás ésszerű lehetőségei (szinte) senkinek nem adottak. Köztudomású, hogy Magyarországon a jelenlegi kampány- és médiaszabályozás mellett a választópolgárok nagy részéhez nem jut el elégséges (és elégségesen sokféle) információ ahhoz, hogy megalapozott választói döntést hozhassanak. Vajon elfogadható-e, hogy a választópolgárok túlnyomó többségétől erkölcsi alapon elvárjuk a tartózkodást, ha éppen az antidemokratikus médiaszabályozás következtében kellene emberfeletti erőfeszítéseket tenniük, hogy tájékozottan szavazhassanak?
Brennan válasza ismét provokatív. Egyfelől elismeri, hogy a példákban említett háttérfeltételek — az információhoz való egyenlőtlen vagy elégtelen hozzáférési lehetőségek — igazságtalanok. Épp ezért úgy gondolja: tenni kell ellenük. Másfelől viszont ez nem jelenti azt, hogy helyesen jár el, aki – akármilyen okból is – felelőtlenül szavaz egy olyan kérdésben, amely polgártársai millióinak sorsát is befolyásolja. A megoldás nem a helyes erkölcsi követelmények lebontása, érvel Brennan, hanem az igazságos háttérfeltételek megteremtése.
Ezen a ponton azonban úgy tűnhet, a politikai gazdaságtani érvekre amúgy rendkívül fogékony szerző nem veszi figyelembe az elmélete által teremtett perverz ösztönzőket. Pedig az erkölcsi szabályrendszerek igazolása nem tekinthet el attól, hogy az adott szabályok puszta létezése milyen ösztönzőket teremt, és hogyan segíthet aláásni más erkölcsi értékeket vagy jogokat. Egy antidemokratikus kormánynak, amelyik maga gondoskodik arról, hogy az állampolgároknak vagy egy részüknek ne legyen ésszerű lehetősége a tájékozódásra, kapóra jön egy olyan erkölcsi követelményrendszer, amely a tájékozatlanokat a szavazástól való távolmaradásra ösztönzi. Például a jogalkotónak nem kell bajlódnia a romák választójogból való kizárásával. Elég „mindössze” a szegregáció feletti szemhunyással aláásni az oktatásukat, majd számon kérni rajtuk, hogy is merészelnek szavazni, ha egyszer nem kaptak megfelelő oktatást.
Mindez árnyalja, sőt beárnyékolja Brennan elméletét — de nem teszi érdektelenné. A tartózkodás melletti érvek erkölcsi feltevései maguk is számon ponton kritizálhatók, de az előbb ismertetett következmények önmagukban nem kérdőjelezik meg a feltevések helyességét. Az érvek legalábbis arra rávilágítanak: egy olyan demokráciában, amelyben nem adottak mindenki számára a felelős, tájékozott szavazás méltányos és egyenlő feltételei, a választópolgárok jelentős része kettős erkölcsi hátrányt szenved — az információhoz való hozzáférést okozó hátrány nem csupán önmagában jelent problémát, hanem azért is, mert a választópolgárt olyan helyzetbe hozza, amelyben már nincs ésszerű lehetősége felelősen élni a jogaival.
Brennan azonban nem áll meg itt a tabudöntögetésben: amellett is érvel, hogy a szavazatvásárlás önmagában erkölcsileg nem kifogásolható. Úgy tűnhet, ez a fejtegetés nem igazán vág egybe a könyv azon céljával, hogy a választópolgár erkölcsös viselkedésének körvonalai a jog határain belül rajzolódjanak ki. A Btk. legalábbis így rendelkezik: „Aki […] arra jogosultat a választásban, a népszavazásban […] akadályoz, […] vagy anyagi juttatással befolyásolni törekszik, […] bűntettet követ el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő” (350. § [1] bekezdés e) pont). A szavazatvásárlásról szóló fejtegetések ebben a kontextusban inkább politikai, mint erkölcsfilozófiaként — vagyis a megalkotandó, megreformálandó jog számára erkölcsi igazolást kínáló elméletként — értelmezhetők. Céljuk annak utánajárni: mi és miért számít kifogásolható anyagi juttatással történő befolyásolásnak a szavazás során.
A szerző által elemzett szituációk többségében a szavazatvásárló célja nem az, hogy az eladót egy konkrét párt, jelölt, vagy közpolitikai javaslat támogatására bírja rá. Inkább például az érdekli Brennant: van-e bármi kivetnivaló abban, ha a politikában tájékozott, megfontolt gondolkodóként ismert, de szavazni túl lusta polgártársainknak fizetünk azért, hogy mégis elmenjenek szavazni, akárkire szavaznak is. Brennan válasza egyszerű és kreatív: felelősen szavazni csak akkor lehet, ha mi magunk tájékozottan mérlegeljük, kire szavaznánk — abban pedig nincs és nem is lehet semmi kivetnivaló, ha bárki fizet nekünk azért, hogy felelősen szavazzunk. (Tekintsük most el attól, amitől Brennannek nem kellett volna: nevezetesen hogy a magasabb részvétel önmagában is az egyik vagy másik kimenetelnek kedvezhet.)
Brennant azonban a szavazatvásárlás hagyományosabb esetei is nagyobbrészt hidegen hagyják. A szerző arra próbál rámutatni: más piaci tranzakciókhoz hasonlóan nem maga a szavazat áruba bocsátása kifogásolandó, hanem az, ha a tranzakció egyenlőtlen feltételek között történik. Például pusztán az egyenlőtlen háttérfeltételek miatt aggályos, ha a szegény ember kénytelen eladni szavazatát a helyi hatalmasok valamelyikének. Csakhogy Brennan gondolatmenetét követve arra kell jussunk: egy vagyonegyenlőséget megvalósító társadalomban a szavazatvásárlás erkölcsileg kifogástalan lenne. Van, aki politizálni szeret jobban, és van, aki utazni: aki politizálni szeretne inkább, miért ne venné meg valaki más szavazatát, aki meg a kapott pénzen többet utazhat? Az olvasó ezen a ponton joggal foghat gyanút — valami nincs rendben Brennan előfeltevéseivel, ha azok a szavazatok szabad (és egyenlő) piacát támogatják. Legtöbbünk intuíciója szerint a szavazat más típusú jószág, mint a pénz vagy akár saját munkaerőnk: nem ugyanúgy rendelkezünk felette, mint a tulajdonunk felett. Terjedelmi okokból az olvasóra bízom, miért is van ez így. Mindazonáltal Brennan vitathatatlan érdeme, hogy elgondolkodtat minket arról, milyen típusú jószág a szavazatunk, és ennek megfelelően hogyan (nem) kellene rendelkeznünk vele.
Összességében Brennan könyve hiánypótló, átfogó tárgyalását kínálja mind a szavazás etikájával kapcsolatos közkeletű, mind pedig (talán kisebb részben) a filozófiai szakirodalomban fellelhető nézeteknek. A kötetet nemcsak filozófusoknak, hanem a közélet erkölcsi kérdései iránt érdeklődő tágabb közönségnek szánták. Ebben a tekintetben a könyv páratlan siker: a filozófus szerzőnek sikerült egyszerű, zsargonmentes nyelvezettel elérhetővé tenni amúgy is világos, jól strukturált érvelésmeneteit. Külön öröm, hogy afféle bevezető jellege ellenére sem közhelyes, hanem kifejezetten merész, szellemes gondolatmenetű könyvről van szó, amelyet minden tisztes demokrata szellemiségű olvasó legalább háromszor a földhöz vágna az olvasás során. Brennan könyvét mégsem könnyű eldobni. A bosszantó érvek részben ugyanis épp azért bosszantóak, mert a demokratikus részvétel legfőbb erkölcsi kérdéseit körbejárva világossá teszik: a szellemi munka nem spórolható meg, nincs okunk „Hát persze, hogy”-gyal kezdeni a válaszainkat.
Megjelent a Műút 2015054-es számában