Ó Zsuzsa, Zsuzsa, Zengő Zsuzsa, a képzeletem játéka vagy, tudom, ettől az illatos kis levéltől, amit a nejem által eljuttattál hozzám, végképp az lettél, lám, itt állok a sárszegi irodádban, pedig azt hittem, többé be sem teszem hozzád a lábam, most mégis itt vagyok, ó Zsuzsa, mondom, mondta, mégis csak tüzes angyal vagy, aki csábít, elvarázsol, megszabadít, aki szép szóval gyógyít és új kalandra hív, ezzel a „játszani is engedd” üzenettel papírra vetetted a mágikus igét, a kódot, megtetted, amit eddig soha, játéknak nevezted a játékot, mi egyebet várhattam, erre vágytam, ezt szomjaztam, és íme, megkaptam, királynő lettél a szívemben, te drága, te édes, te illatos, e perctől az vagy, aminek megálmodlak, és annak álmodlak meg, ami vagy, elfog a bódulat, mint amikor először kaptalak rajta a féltékenységen, s azonnal fűteni kezdett belülről egy rejtett motor, a legszívesebben most is felkiáltanék, élek, élek!, kész őrület, egész életem legnagyobb kihívása ez a perc, egyáltalán hogy rád találtam, vagy inkább, hogy kivetetted rám a hálódat, de most már mindegy, miképp forgatjuk a szót, mert ha egyszer a hálót hálónak nevezzük, a bújócskából és a színlelésből egyből nyíltság lesz és kézenfekvő igazság, te meg a hátam mögött, az ajtónál matatsz, nem fordulok oda, nem akarom látni a mozdulatodat, ráfordítod-e a kulcsot, vagy sem, mint aki attól tart, hogy a legfőbb bizonyosságról kiderül, épp az nem igaz, babonás félelem ül bennem, nevetséges, de tegyük félre végre az ideológiát, most akár vállalom is, igen, babonás vagyok, eltökélten a sutba hajítok minden józanságot, rációt, politikai megbízhatóságot, s nem akarok többé Baróti elvtárs lenni, miközben nagyon is fontos, hogy az vagyok, gondolom, szóba se állnál velem, ha nem a külügy vagy valami más efféle lenne a hátországom, főként nem édesgetnél átírt József Attila-sorokkal, csakhogy édes mindegy, édesgetsz-e vagy sem, ha egyszer vége a csalásnak-ámításnak, nem is tudom, tényleg így akartad-e, vagy csak túllőttél a célon, én mindenesetre imádom ezt az új játékodat, felcsigázod vele a fantáziámat, az idegeimet, az egész zsigeri valómat, most otthagyod az ajtót, jössz felém, figyelem, odalépsz-e hozzám, és odalépsz, figyelem, hozzám simulsz-e, és hozzám simulsz, nézek ki az ablakon, az ablakod előtt álló fára, mozdulatlanul, rezzenni se merek, nem is akarok, nem történik hát semmi, érezzük egymást, mondhatni, még a ruhánk se ér össze, csupán a két fizikum láthatatlan udvara, magyarán mégse simultál hozzám, csak úgy tettél, mint aki simul, vagyis mindkét test várakozik, mindkettő feloldozásra vágy, visszatartja magát, mintha léteznénk is, meg nem is, álmodnánk is, meg nem is, ráadásul egy különös, megfejthetetlennek tetsző idill részesei vagyunk, amiről mi magunk sem tudjuk, mi, de egyetlen elhibázott gesztussal összetörhetjük.
Jó, rendben, ez eddig a képzeletem játéka.
Pályi András: Megérkezés, Kalligram, 2003, 163–165.