A látogatásodra készültem már, Ilona, amikor el kellett még mennem elintézni valamit, és visszafelé az autóm, mint a ló, magától fordult balra, vagyis besorolt a balra kanyarodó sávba, amely abba az utcába terel, oda állok be tehát a piros lámpa elé, zöldre vált, indulok, de lassan, így megelőznek, a posta után kiengedem a megállóból a trolit, belesiklok a patyolat-közért-hentes háromszögbe, amit ő három éve még le is rajzolt egy cetlire, amely az ágyon várt, ezen az útvonalon megyek, írta a nyilak mellé, amikor a patyolatból kijött, akkor kaptam el, pont itt öleltem, hát nem merek megállni, innentől még kevésbé, remeg a kezem, valami máshogy van itt, átfestették a tapétabolt homlokzatát, vagy mi történt, a troli már ebből a megállóból is kihúz, így nem kell mögötte megállnom, mert akkor éppen ott kéne, a ház előtt, csak lassítok, az a férfi, aki lemaradt és dühös, ismerős, már átgurultam a kapualj előtt, ráz a reszketés, sikerült nem megállni, de a zebránál muszáj, a szomszédasszony botorkál át rajta, szatyrokkal, az arca szétesettebb, mint tavaly, mély levegőket kell vennem, a lábam táncol a pedálon, megijedek, hogy ezen a zebrán őt is megláthatnám, fázom, valahogy befordulok jobbra, így nem lehet vezetni, aztán megint jobbra, s végre megállok, ott, ahonnan egyszer megmutattam neked a villa tetején azt a szürke palástos kis fatornyot, amelyik onnan, a másik irányból még az ágyból is látszik, és csak az látszik onnan, fölnéztem, kétfelől ugyanazt a toronyhegyet nézhetjük most, erre gondoltam, ami elég elképesztő, és már sietnem és várnom kellett volna téged, Ilona, de csak remegtem öntudatlanul a motorháztetőre támaszkodva.
Závada Pál: Mielőtt elsötétül, Jelenkor, 1996, 110.